1. Az Országos Iroda a munkahelyünk. Hisszük, hogy Isten nem véletlenül bízta ránk a feladatainkat, hanem azzal, hogy munkatársakként egymás mellé rendelt bennünket, sajátos szerepet szánt nekünk Egyházának építésében egyénenként és közösségként is.

2. „Isten szorgalmat és hűséget követel minden hivatásban” – írja Luther Márton. A mindennapi munka becsületes és szorgalmas végzése Isten dicsőítésének legfőbb eszköze. Munkavállalóként felelősséggel tartozunk a saját feladataink elvégzéséért és a ránk bízott munkavállalók munkájáért.

3. A közös munkánk során a reformátori alapelvhez tartjuk magunkat: vagyis, a másikat inkább mentjük, jót mondunk róla és mindent a javára magyarázunk. Kérdezünk, mielőtt számon kérünk, törekszünk arra, hogy a negatív érzelmeink és indulataink ne uraljanak bennünket a nehéz helyzetekben sem.

4. Ismerjük a saját határainkat; tudjuk, hogy az erőnk és az időnk véges, ezért folyamatosan keressük a feladataink ellátásához szükséges hatékonyabb megoldásokat, és nyitottak vagyunk a munkaszervezés új lehetőségeire.

5. „Ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költségeket, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lk 14,28) – kérdezi Jézus Krisztus egy példázatában. Tudjuk, hogy az elvégzett munka színvonalának javításához éppolyan fontos az alapos és körültekintő tervezés, mint az elvégzett feladatok kiértékelése és a tanulságok levonása. Tudjuk, hogy időt kell szánnunk arra, hogy naprakészek és tájékozottak legyünk a saját szakterületünkön. Az alapos felkészülés az előttünk álló feladatokra és önmagunk folyamatos továbbképzése is a munkánk része.

6. „Jobban boldogul kettő, mint egy: a fáradozásuknak szép eredménye van” – írja a Prédikátor (4,9). Tiszteljük egymást, és felismerjük a közösségben végzett munka áldott voltát. A közös megállapodásainkat kötelező érvényűnek tartjuk mindannyiunk számára, a döntéseinket végrehajtjuk. A munkánkra vonatkozóan visszajelzéseket kérünk, és mi is visszajelzéseket adunk a munkatársainknak.

7. „Egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, és lángba boríthatja az egész életünket” – figyelmeztet Jakab apostol (3,5–6). Tudatosan figyelünk ezért a beszédünk tisztaságára és hatékonyságára, felismerjük és kerüljük az időrabló, hangulatfüggő, indulatvezérelt kijelentéseket.

8. Luther Márton intését a hetedik parancsolat magyarázata kapcsán ma is érvényesnek tartjuk: vagyis, hogy a felebarátunk „javait és tulajdonát el ne vegyük, ne károsítsuk, sőt inkább a javait gyarapítsuk és javítsuk”, ezért a kulcsfontosságú információkat nem tartjuk vissza és nem is késleltetjük, hanem a munkavégzéshez szükséges megfelelő tájékoztatást mindenkor megadjuk a többieknek.

9. Isten előtt minden hivatás egyformán értékes és kedves, vallotta a reformátorunk. Az értekezleteken és tanácskozásokon annak a felelősségnek a tudatában vagyunk jelen, hogy a tevékeny szerepvállalásunkkal, az őszinte beszédünkkel mi is részesei és alakítói vagyunk az összejövetel tartalmának, céljának és légkörének.

10. „Arcod verejtékével eszed a kenyeret” – mondta Isten az első emberpárnak (Ter 3,19). A munkánk természetes velejárójának tekintjük ezért a nehézségeket és az elakadásokat. Tudjuk, hogy Atyánk nem hagyott bennünket egyedül munkahelyünkön sem, és segítőtársakat rendelt mellénk, akiktől támogatást kérhetünk. Mi is felajánljuk a segítségünket azoknak, akik a kérésükkel hozzánk fordulnak.

11. Pál apostol írja: „Ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róm 5,20) Valljuk, hogy nem az a keresztény ember, aki sosem bukik el, hanem az, aki utána Istenbe kapaszkodva képes felállni és újrakezdeni. A hibáinkat és a kudarcainkat ezért nem végzetes lezárásnak, hanem úton járásunk természetes velejárójának tekintjük, amelyek a továbbfejlődés lehetőségeit hordozzák.