Bevezetés

A remény a legerősebb szavak egyike, előbb-utóbb minden ember élet-szótárába bekerül. Az a  pozitív életérzés, amit a szükség, -  élethelyzetünktől függően -  sokszor és sokféleképpen hív életre bennünk. Szólítjuk és megszólal bennünk, ha kell - "ott és akkor" -; hitet, erőt merítünk belőle, hogy képesek legyünk megtenni, elviselni, kibírni, vagy éppen elfogadni valamit. Remény kell ahhoz is, hogy pozitív hozzáállással tudjunk viszonyulni a sorsunk, a jövőnk alakításához, vagy változtatni tudjunk azon, ami rajtunk áll. A remény és a hit hajt előre a céljaink elérésében is, átsegítve a megpróbáltatásokon, azért, hogy útközben ne adjuk fel. Végső soron a reménybe kapaszkodunk - Istenhez fohászkodva - akkor is, amikor emberi tényező már nem jöhet számításba,

Ha remény van, úgy érezzük, bármi lehetséges; ha nincs remény, akkor semmit sem tartunk lehetségesnek és semmi sem számít. (Végletes példaként említhetnénk az auschwitzi haláltábor túlélőit, akik a reménybe kapaszkodva, egymásban mindenáron fenntartva és erősítve a reményt, küzdöttek az életben maradásukért kibírva minden szörnyűséget és embertelenséget.)

 A családokkal való terepmunkáinknak egyik általánosítható tapasztalata, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű, a mélyszegénységben élő emberek azok, akikre leginkább a reményvesztettség jellemző. Kilátástalan élethelyzet, élhetetlen lakás- és szociális körülmények, anyagi létbizonytalanság, mind fontos tényezők a reménytelenség érzés-állapot felé sodródásban. Ezek a hiányok és hátrányok azonban inkább következmények, mint okok. Ezeknél az embereknél a  reményvesztés legfőbb oka az, hogy - élethelyzetüknél fogva - óriási személyiségtorzulás, személyiségpusztulás következik be náluk. Felborulnak, illetve fokozatosan leépülnek az emberi értékek, elvész az önbecsülés, végül az ember úgy érzi, hogy már nincs embersége sem  önmaga, sem a környezete előtt. Ez az állapot lehet nagyon hosszú, vagy akár végleges is,  azonban a sors, vagy gondviselés révén történhetnek dolgok, és megváltozhat minden. Egy találkozás, egy inspiráló hatású beszélgetés, vagy akár  egy jó szó is reményt hozó lehet valakinek. Egy jó pedagógus - aki ismeri tanítványai családi hátterét - már azzal is sokat segíthet, ha a gyereken keresztül pozitív üzeneteket küld a szülők felé. Sokszor ennyi is elég ahhoz, hogy  fényt gyújtson emberségük  még pislákoló szikrájába.  Így kezdődik a következő eset  is, amit egy tanítónő osztott meg velünk az egyik tanfolyamon. A dolog érdekessége, hogy nem csak fültanúi, de a történet végének szemtanúi is lehettünk, így  nem csak az esetet, de a szereplőket is  volt szerencsénk személyesen is megismernünk.

Karácsony közeledtével, a harmadik osztály tanítója, Marika, arra kérte a gyerekeken keresztül a szülőket, hogy – figyelembe véve az iskola szűkös anyagi lehetőségeit – valamilyen módon járuljanak hozzá a karácsonyi ünnepélyhez pl.: süteménnyel, édességgel, díszítéssel. A gyerekek ezt elmondták otthon. Erika is, aki egy öt gyerekes roma család legkisebb tagja volt. Anyukája égre emelt szemekkel és kezekkel kérdezte: „Miből küldenénk az iskolába, mikor itthonra sem telik.” Erika azt felelte, munkával, díszítéssel is hozzá lehet járulni az ünnephez. Az apa erre nem szólt semmit, csak elkezdett kutakodni a szerszámos ládájában. Térült, fordult, összeszedte eszközeit: a kerítésfestésből megmaradt zománcfestéket, az udvaron hányódó furnérlemezt, amit a tyúkól javításakor tett félre, ecseteket, hígítót; és hozzálátott a munkához. Sebtében összeeszkábált egy kecskelábat, megmagasította két léccel, ráállította a 40X50-es furnérlemezt és elkezdett festeni. Közben előre kigondolt minden részletet, mert tudta, hogy gyorsan kell dolgoznia, a felvitt zománc gyorsan öregszik a furnéron, csak akkor bír vele, ha ügyel a pontos arányokra és a mennyiségre, hogy ne kelljen javítgatni, mert a színek akkor megváltoznak és elütnek egymástól. Két óra alatt készen volt a képpel, amin Mária volt látható a kis Jézussal, fölöttük két angyal, a jászol, körötte állatok, előttük a három király, ahogy térdre ereszkedve, lehajtott fejjel köszöntik a Megváltót. 

(kép: A születés c. filmből - The Nativity Story)

 Másnap Erika felvitte a képet az iskolába. Megmutatta Marika tanító néninek, aki nem akart hinni a szemének. Akkor csodálkozott el igazán, mikor a kislány elmondta, hogy apukája festette tegnap este, a maradék kerítésfestékkel. A tanító néni az osztály előtt elmondta, hogy milyen nagyra értékeli Erika apukájának munkáját, majd hozzátette, hogy nem csak nagyon szép, hanem különleges is ez a kép, mert még soha nem találkozott olyan emberrel, aki ezzel a technikával festett volna. Erika nagyon büszke volt. Marika néni a szünetben megkérte kis tanítványát, hogy otthon feltétlenül mondja meg apukájának, hogy nagyon tetszett a kép neki is, az osztálynak is, nagyra becsüli  a munkáját. A  képet a karácsonyi műsorban, a betlehemes játéknál, díszletként szeretné felhasználni, ha az apuka megengedi. Nagyon örülne, ha holnap bejönne az iskolába, mert szeretne beszélni vele a képről, és volna egy-két ötlete is, ami talán érdekelné őt.  Marika aznap a tanáriban a kollégáinak is megmutatta a festményt, elmondva  keletkezése történetet, méltatva az apuka igyekezetét és tehetségét. A pedagógusok részéről általános volt a meglepődés:

– Hát, ezt nem is gondoltam volna Dénesről! – mondták többen is. – „Hát ez a fiú engem is nagyon meglepett ezzel a képpel! – jegyezte meg egy idősebb kolléga, majd hozzátette:

– Pedig, én tanítottam alsóban. Persze most, hogy így utána gondolok, már akkor is feltűnt, hogy nagyon gyorsan és ügyesen rajzolt, milyen kár, hogy aztán ötödikben kibukott az iskolából!

Másnap, tanítás után, az apa és a tanítónő leültek beszélgetni az üres osztályteremben, ahol a falon lógott az immár bekeretezett kép. Dénes arcán öröm és meghatottság látszott, hisz a telepen már mindenkitől hallotta, milyen nagy sikere volt festményének az iskolában. Elmondta, hogy ő nem is gondolta volna, hogy ez ennyire fog tetszeni mindenkinek, hisz csak egy hirtelen ötlet volt. A tanítót egyre jobban kezdte érdekelni, ki is ez az ember. Kérdezett a gyerekkoráról, a szüleiről, az apja elköltözéséről, az iskolaelhagyás okairól, az intézeti évekről, arról, hogyan ismerte meg Erzsit, a feleségét, a gyerekekről. Dénes pedig beszélt.  Készségesen, egyre oldottabban és bátrabban válaszolt minden kérdésre. Észre sem vették, eltelt egy óra, Marika előtt feltárult az apuka egész életének története. „Most már láttam - mesélte elérzékenyülten a tanítónő, hogy egy olyan ember ül velem szemben, aki tele van kishitűséggel, önbecsülés- és önbizalom hiánnyal, reményvesztettséggel; ugyanakkor egy nagyszerű képességgel, jó szándékkal, segítőkészséggel, gazdag lelkivilággal, emberi érzésekkel, érzékenységgel és sok-sok tüskével. "Úgy éreztem segíteni, ösztönözni kell ezt az embert, hogy higgyen magában, és valami módot találni arra, hogy képességeit ki tudja teljesíteni, meg tudja mutatni. Hosszas győzködés után végül megállapodtunk abban, hogy apuka továbbra is fog festeni az iskola számára, az iskola pedig fedezi a kellékek, anyagok beszerzésének költségeit." A hosszas győzködésre szükség volt, mert Dénes kezdetben zavart volt, bizonytalan, nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik. Eddig csak azt tudta magáról, hogy nem képes munkát találni, alkalmatlan saját maga és a családja eltartására. Tegnapig azt sem hitte el magáról, hogy tud festeni, arra meg főleg nem számított, hogy ezzel a tettével ennyire népszerűvé válik a családban, a telepen és az iskolában. Hazatérve zúgott a feje, visszhangzottak benne a tanítónő szavai, kavarogtak gondolatai, amiket próbált megosztani feleségével: „A Karácsonyi műsorban az egész falu fogja látni a festményemet, hiszen ki fogják állítani. Marika tanító néni meg most arról beszél, hogy amit csinálok, az művészet, úgy hívják naiv festészet. Arról győzköd, hogy, ha van hitem, kitartásom, és képes leszek fejlődni, akkor a képeimet el is tudom adni; még kiállításom is lehet.  Megígérte, hogy keres segítőket, támogatókat, pályázati lehetőségeket.”

-  Akkor gyerünk, csináld, - lelkesítette Erzsi. Ez nagy lehetőség neked, a családnak meg egy kis bevétel nagyon jól jönne.

 Ahogy teltek a napok, kezdte másképp látni magát, kezdte elhinni a pedagógus szavait, lassan tudatosult benne, hogy mindez igaz, hogy tud valamit, amit mindig is tudott, de a kishitűsége miatt nem tartott fontosnak. Most új értelmet kapott minden, kezdte értékesnek, „valakinek” érezni magát. Reményt, vágyat, tenni akarást érzett, eltökéltséget munkára, tanulásra, önképzésre. Tele volt hálával, és bizalommal, mindezt – kissé zavart mosollyal, esetlenül, de őszinte érzéssel – mondta el, a tanítónőnek, (akit magában Fényhozónak nevezett el) és kérte, hogy adjon neki munkát, adjon neki feladatot. 

Epilógus

Eltelt egy év, és a mi életünk úgy alakult, hogy májusban éppen ezen a településen tartottunk Kedvesház-pedagógia továbbképzést pedagógusoknak, ahol az egyik résztvevő a fenti pedagógus, Marika tanító néni volt. Abban a roma közösségi házban tartottuk a tanfolyamot, aminek ő volt a vezetője, és éppen aznap délutánjára tervezték a ház megnyitó ünnepségét, amit összekötöttek egy kiállítás megnyitásával is. Itt ismertük meg Marikát, aki elmesélte a fenti történetet, és bemutatta nekünk az apukát is. Megtudtuk a lázas készülődés okát is. Nevezetesen, hogy a délutáni házavató ünnepségen kerül sor Lakatos Dénes első kiállításának megnyitására.

A megnyitón ott volt a helyi tv is, interjút készítettek az alkotóval. Jóleső érzés fogott el bennünket, Marikát még inkább, aki a meghatottság könnyeivel küszködött, mikor Dénest hallotta nyilatkozni.

– „Én a véletlen folytán lettem „festegető ember”, és ezt a véletlent a kislányomnak és az ő tanító nénijének köszönhetem, aki meglátta bennem a lehetőséget, aki elhitette velem, hogy van bennem egy olyan képesség, amit fejlesztenem kel. Aki önbizalmat, reményt és hitet adott nekem, hogy fessek és tanuljak, mert ezzel juthatok valamire az életben. Ösztönzött, hogy tanuljak, általa fedezhettem fel olyan cigány írókat és költőket, mint Bari Károly, Lakatos Menyhért, vagy Szécsi Magda, az ő műveik olvasása ihlették az itt látható képeket. De mondhatnám azt is, hogy ő ismertetett meg a cigány festők műveivel is, olyanokkal, mint Péli Tamás, vagy Szentandrássy István. Ő mondta nekem, hogy amit csinálok, azt úgy hívják, hogy naiv festészet. Ezért kezdtem el önképzés útján tanulni ezt az irányzatot, mert való igaz, hogy ez áll hozzám a legközelebb. A cigány naiv festők közül Balázs János, Bada Márta, Oláh Mara, Orsós Teréz munkái voltak rám hatással. Egy biztos, Marika tanító néni segítsége és támogatása nélkül most nem lehetnék itt, mindent neki köszönhetek, és ezért hálás leszek mindig….” Aznap 5 képet vettek meg tőle.

Konklúzió

Albert Schweitzer írja: ,,A világnak leginkább azok az emberek hiányoznak, akik mások hiányaival törődnek" A fenti történetből több konklúzió is levonható.  Az egyik mindenképpen az, hogy néha csak azon múlik egy ember sorsának jóra fordulása, hogy mi - a körülötte élők - mennyire vagyunk nyitottak ahhoz, hogy észrevegyük a hiányát,  és emberséges közeledéssel, elismerő és inspiráló jó szavakkal megtegyük felé az első lépést. Albert Schweitzer gondolatának folytatása: ... ,,Mert csak azok lesznek közülünk igazán boldogok, akik keresik és megtalálják mások szolgálatához vezető utat!"  A történetből az is világossá válik számunkra, hogy az a segítő empátiás attitűd, ami a tanítónő hozzáállásából és viselkedéséből árad, utat talál a reményvesztett emberhez. Marika tanító néni értő figyelmes hallgatása, őszinte érdeklődése, támogató, lelkesítő, ösztönző biztatásai – mint jól irányzott, meleg színű ecsetvonások – a meggyötört és hitehagyott apának az önmagáról alkotott képét volt képes változtatni. Végezetül pedig: Amikor majd sok évnyi pedagógusi munka után az ember visszatekint pályája történéseire, s számba veszi munkája értelmét, biztos, hogy  első helyen nem a tanórák emlékei jönnek elő, vagy, hogy hány gyereket tanítottunk meg írni, olvasni, (bár ezek is fontosak). Azokra az eseményekre fogunk emlékezni,  melyekhez arcok, sorsok kapcsolódnak; Lakatos Dénesekre, akik reményt és hitet meríthettek belőlünk, munkásságunkból, akiknek "Fényhozók" maradunk mindig.

Budapest, 2018. március