17 évvel ezelőtt kerültem az alsó tagozat helyettes igazgatói posztjára. Korábbi tanítói éveim alatt és azt követően is igyekeztem minden képzésen részt venni, és a pedagógustársakat is erre biztattam. Új dolgokkal ismerkedni mindig építőleg hat, az emberből sugárzik a megújult energia.

A Kedvesház fogalmával jó pár éve találkoztam először, amikor magyarországi pedagóguslapban olvastam egy fiatalemberről, aki iskolát nyitott hátrányból rajtoló gyerekeknek, ahol a maguk szabta szabályok szerint megy az élet, a tanulás, a nevelés, s ahol minden gyereknek nagyon jó. Álomnak tűnő mesevilág. És ez a mesevilág egyszercsak bekopogtatott hozzánk, a mi iskolánkba, hogy szeretné megmutatni, átadni magát nekünk. Természetesen igent mondtam.

Az alsó tagozaton jelenleg 15 osztállyal, 10 napközis csoporttal dolgozunk, 28 pedagógus közel 300 tanulóval. S a tanulóknak csaknem a fele hátrányos helyzetű, akiknek többsége roma származású.

Több dolog motivált, amikor úgy döntöttem, legalább néhány pedagógus megismerkedhetne a Kedvesház-pedagógiával. Elsősorban azt reméltem, kapunk egy iránytűt, amely megmutatja a helyes utat, amelyen a hátrányos helyzetű tanulókkal való munkában elindulunk, vagy megerősítést, hogy eddig is jól haladtunk.

Kicsit abban is reménykedtem, hogy egy projektben közösen dolgozva a tantestületen belül is végbe mehet egyfajta szellemi összekovácsolódás, és nem a szakmai féltékenység, hanem az „egy szekeret tolunk“ gondolata viszi tovább munkánkat.

Annak reménye is motivált, hogy az új ismeretek új áramlatokat hoznak, és egyfajta megújulást a pedagógusok és főleg a tanulók számára. És végül a programajánlóban a szülőkkel való munka is hangsúlyos helyet kapott, amivel napjainkban minden iskolának gondjai vannak.

A képzés minden pillanata tündéri hangulatban telt, a közösségformálás magasiskoláját kaptuk, a pedagógusok őszinte egy csapatba tartozását erősítette. A későbbiek során a képzésen részt vevő pedagógusok lelkesedése újabb kollégákat vonzott a kedvesházasok körébe. Sajnos voltak olyanok is, akik nem tudtak azonosulni a szabályokkal, és nem folytatták tovább a projektben tanultakat.

És most az a bizonyos „iránytű“ – merre is mutat?

Régóta mondogatom már, és beszélünk róla értekezleteineken, hogy megváltozott a világ, változott értékrendünk, változtak a fontossági sorrendek, többet kellene foglalkoznunk a neveléssel, mi lesz a döntő a gyermek számára, amivel majd megállja helyét az életben. És akkor jött Lázár Péter és Bordács Margó, és megerősítettek abban a hitemben, hogy a legfontosabb, ami nélkül minden működésképtelen, a szeretet.

Bárhol és bárki működtethet Kedvesházat, aki „Lázár Péter“. Aki úgy tud gyerekeket szeretni és felkarolni a semmiből, ahogy ő tette/teszi. Addig azonban, amíg nem kezdjük el fordítva szemlélni és látni a világto, hogy nem „én“, a pedagógus vagyok a fontos az iskolában, hanem a gyermek, akihez olyan alázattal, tisztelettel és szeretetel kell közelednem, amilyen szeretetet, tiszteletet és alázatot várok el tőle is, addig nem mozdul a kerék. Akkor sehová sem haladunk. Az alsó tagozatos tanuló nem azért tanul, mert jól akar olvasni, mert tudni akarja a szorzótáblát, hanem azért, mert szereti a tanítóját, és így akar megfelelni az ő szeretetének. Ez sokkal fontosabb számára a jó jegyek sokaságánál.

Ez a szeretet teszi az iskola-házat „kedves“-sé. Ezután jöhetnek a közösen alkotott szabályok, a közösségerősítő, a talán még fontosabb énerősítő foglalkozások, a tevékenység öröme, a teljesítmény öröme, az alkotás öröme.

Jóleső érzéssel nyugtázom, hogy pedagógusaink igyekeznek megfelelni a képzésen tanultaknak, a gyermek magával hozott tudását fontos alapnak tekintik, erre próbálnak építeni tudásban, nevelésben, szeretetben, csoportszellemben. A gyerekek a szeretetteljes, felszabadult légkörben jól érzik magukat, igyekeznek a legjobb teljesítményt nyújtani, persze nem egymással versengve, hanem egymást elfogadva, egymást erősítve, az osztály által közösen alkotott szabályoknak megfelelve.

És, ami talán minden iskolában a legnehezebb, megtalálni a hangot a szülővel. Már ha a szülő egyáltalán akar beszélni, beszélgetni velünk. Csodálatos a Kedvesház-szeretet, mert megtalálja a kiskaput a szülők felé is. Minden gyerekben van valami jó, ami dicséri való. Ha a szülő arról értesül, hogy a gyermeke valamiben jó, közelebb jön, hogy hallja a dícsérő szavakat, közel hajol hozzánk, hogy ő is lássa a gyermekét. Büszke, amikor a tanító azzal tiszteli meg, hogy meglátogatja őt családi otthonában. Egy-egy családlátogatás mérföldkő lehet a pedagógus-gyermek-szülő együttműködésében. Még hátra vannak a családnapok, közös rendezvények: az élmény felemelő volt. A pedagógusok a maximumot hozták, a gyerekek szinte lázban égtek, és a legfontosabb: minden gyermeknek ott volt legalább az egyik szülője. És voltak édesapák is, akik talán még soha nem ültek le egy közös rajzoláshoz, vagy együtt játszottak mesét gyermekükkel önfeledten, szeretve.

Egy év, ez az év arra volt jó, hogy a Kedvesház „jóságát“ kifürkésszük, a tüzet továbbadjuk, és a cél pedig, hogy a ház, mely a szeretetünktől lett kedves, az alsó tagozat minden osztályát befogadja. Ehhez kívánom, hogy minden pedagógus a Kedvesház-pedagógia elveit magáévá téve sugározzon fényt és szeretetet iskolánkban.

Hubay Adél, igazgatóhelyettes