Az „Esélyteremtő együttműködési hálózat kialakítása” c. Erasmus Plusz pályázat (Projekt kód: 2016-1-HU01-KA201-022968) megvalósításában a Kedvesház-program képviselőiként vállaltuk, hogy   a programban érintett bázisiskolák pedagógusai számára megtartjuk a 90 órás Kedvesház-pedagógia módszertani továbbképzéseket. További vállalásunk volt, hogy helyszíni mentori tevékenységgel segítséget nyújtunk –  a képzésbe bevont tanároknak –  a tanfolyamokon tanult módszerek saját gyakorlatú adaptálásában.

Nemesradnót, (szlovákul Radnovce) kicsike község Szlovákiában, a Besztercebányai kerület Rimaszombati járásában. Többségében magyarlakta település, jelentős roma népességgel. Az Erasmus plusz pályázat keretében megtartott Kedvesház-pedagógia tanfolyamok, majd az azt követő mentorálások kapcsán ismerhettük meg a felvidéki falucskát, pontosabban az ott működő iskolát és óvodát.  A véletlen, vagy inkább a szükségszerűség hozta így, ugyanis eredetileg csak a Tornalján működő Kazinczy Ferenc Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola szerepelt a projektben bázisiskolaként. Onnan 25 pedagógus vehetett volna részt a 90 órás továbbképzésen, de a helyettesítések miatt nem tudták biztosítani a teljes csoportnak a tanfolyami részvételt, így a szlovák partnerintézmény (Ternipe Egyesület) a nemesradnóti pedagógusokkal egészítette ki a létszámot.  

Az első 45 órás képzésen (2017. 02. 01-05. - Nyilas Fogadó, Nyíregyháza – Sóstófürdő)

az iskola igazgatónője Holek Monik és az óvoda vezetője Dienes Edit vettek részt. A kurzus végén, a zárókörben elmondták, hogy először idegenkedtek az egésztől, nem igazán voltak tisztában azzal, hogy hova, mibe csöppennek bele, mi vár itt rájuk és milyen elvárásoknak kell megfelelniük. Hozzátették, hogy feszélyezte őket az elején az is, hogy a csoport többi tagja egy nagy iskola tantestületeként már jól ismerte egymást, ők pedig egyedül képviselik intézményüket. Elmondták azonban azt is, hogy a kezdeti feszültség már az első nap szertefoszlott bennük, magával ragadta őket a program szellemisége, az érdekes és hasznos módszertani gyakorlatok, a tanfolyamvezetők közvetlensége, hitelessége, szakmai felkészültsége és a sok közös éneklés, zenélés.  Kifejtették, hogy nagyon jónak és alkalmazhatónak tartják a Kedvesház-pedagógia szellemiségét és gyakorlatát. Sokat tanultak itt, feltöltődést és megerősítést kaptak tőlünk és a csoporttól.  Végül hozzátették, hogy nagyon fájlalják, hogy a kollégáik nem lehettek itt. Annyi élményt, szakmai és emberi értéket visznek haza, amit jó lenne megosztani a többiekkel, de nem tudják hogyan tegyék ezt, mert a hatás akkor lenne az igazi, ha ők is átélhetnék az egész tanfolyamot.

Két hónappal később, mikor mentorálni mentünk a tornaljai iskolába, ellátogattunk Nemesradnótra is. Első utunk az óvodába vezetett, ahol Dienes Edit vezető óvónő fogadott nagy örömmel. A kicsinyke irodájában egy kávé mellett beszélgettünk. Örömmel újságolta, hogy a gyerekek és a két kollégája is tudják már a tanfolyami dalokat [1] és nagyon várnak minket a csoportszobában, mert már napok óta be vagyunk harangozva, és persze a beígért gitáros-éneklés is lázban tartja őket.  Aztán lelkesen beszélt arról, hogy milyen óriási hatással volt rá a képzés. A módszereket és játékokat már a kollégái is ismerik, a könyvünk[2] pedig kézről-kézre jár közöttük. Megemlítette, hogy - szintén a mi hatásunk eredményeként - az iskolában is történtek jó dolgok, aminek ő is részese volt, de erről most nem mondhat többet, mert Monik (az igazgató) személyesen szeretné elmondani nekünk az iskolában. A „mi történt veled mióta nem találkoztunk?” kérdésünkre azokról az eseményekről, gyerek- és szülői programokról kezdett mesélni, melyeket a tanfolyam óta valósítottak meg. Dőlt belőle a szó, közben ragyogott az arca, csapongó gondolatait alig tudtuk követni.

„Hétfőn, mikor bejöttem az óvodába a lányok (munkatársak) kérdezték tőlem, mit csináltak veled azon a továbbképzésen, olyan vidám és kivirult vagy, tele lendülettel, lelkesedéssel, mintha egy luxusnyaralásból jöttél volna meg. Én meg elmondtam nekik, hogy valóban olyan továbbképzésen voltam, ami felüdülés volt, emberileg és szakmailag is teljesen feltöltött. Sokat meséltem rólatok, a munkátokról, arról, hogy milyen fantasztikus eredményeket értetek el a gyerekekkel, a Kedvesházatokkal[3]. Mondtam, hogy a ti hitelességetek számomra nagyon sokat adott, megerősített abban, hogy jó az, amit csinálok. Rengeteg ötletet kaptam tőletek az óvodai munkához és a szülőkkel való együttműködő kapcsolat építéséhez; állandóan azon ketyeg az agyam, hogyan valósítsam meg ezeket. Melyiket csináljam előbb és melyiket utána. Eddig is élő és jó kapcsolatom volt a szülőkkel, a képzés óta pedig még fontosabbá vált ez a terület, tudatosabban figyelek a kommunikációra és a szülők bevonására. Csak egy példa: Ugye, nálunk mindennaposok a szülőkkel való találkozások. Reggel mikor hozza az anyuka a gyereket, míg átöltözteti, átveszik a váltócipőt, beszélgetünk. Elmondják mi történt hétvégén, megosztják velünk minden gondjukat, bajukat. Az egyik anyuka a múltkor megkérdezte, hogy nem tudnék-e holnapig kölcsönadni egy ollót, mert a nagyobb gyerek nadrágját át akarja szabni a kicsinek. Mondtam szívesen. Ez adta az ötletet, hogy csináljunk egy „szívesség bazár”t. Azóta sokan – kollégák, szülők, ismerősök – hoztak otthonról, mindenféle anyagokat, ezközöket, amikből feleslegük van, vagy  nem használnak; Van már varrós-, konyha-feleszerelési-, szerszámos-, fonalas szívesség dobozunk. Akinek valamire szüksége van, elkéri, használja és visszahozza. Vannak ruhás és könyves-játékos dobozaink is. Ezekből válogathatnak a szülők. Azóta is gyűlnek a szívesség tárgyak, lassan már nem tudjuk hova pakolni őket. Nemrég végigjártuk a családokat és úgy tapasztaltam, hogy ez a kis jótékonysági akció megmozgatta az embereket, kicsit közelebb hozta őket egymáshoz. Minden családnál megcsináltuk a „Megismerő megfigyelés”t[4]. Eddig is nagyon sokat tudtam a családokról, hiszen a legtöbb anyukát óvodás korától ismerem, de azért nagyon sok új ismeretet szereztem ezekből a beszélgetésekből, és ami ennél is fontosabb, azóta nagyobb bizalommal fordulnak  hozzánk és lehet rájuk számítani. A múlt héten például kitaláltuk, hogy tegyük rendbe az óvoda udvarát, gyűjtsük össze a faleveleket, fessük át a kerítést és az udvari játékokat, a hintaállványokat. Egy szóra jöttek az apukák, anyukák szombat délután és lelkesen dolgoztak. A bográcsban ez alatt megfőtt a gulyás, munkavégeztével körbe ültük a nagy kerti asztalt, közösen elfogyasztottuk az ételt, közben jókat beszélgettünk. Kellenek az ilyen megmozdulások, mert a közös munka, a közös cél összehozza az embereket, toleránsabbak lesznek egymással, élményekhez jutnak, érzik, hogy egy közösséghez tartoznak. Igénylik ezeket az együttléteket úgy, hogy Anyák napjára már megbeszéltük, hogy rendezünk egy ovis családi délutánt az udvaron játékkal, mozgással, zenével, főzéssel.  

Körbevezetett bennünket az óvodában. Elámulva láttuk milyen tágas és jól felszerelt az intézmény. Külön játékszoba, tele szobai és udvari játékokkal (kisautók, ugrálók, mini futópad), délutáni alvós szoba kiságyakkal, ebédlő, fürdőszoba. Beléptünk a tágas, szépen berendezett csoportszobába, ahol a gyerekek a kis székeiken ülve, izgatottan vártak ránk. Kíváncsi tekintetük arról árulkodott, hogy már nagyon várják a gitáros bácsit és a közös éneklést. A falakon rengeteg gyerekmunka, applikációs anyagok és közöttük kifüggesztve ott voltak az általunk tanult és óvodára átültetett KETHANO[5]- plakátok. És természetesen, mint minden óvodában itt is gyerekléptékű bútorok, szekrények, polcok, tele játékokkal, könyvekkel. Edit óvónéni bemutatott minket az ovisoknak és megkérdezte a gyerekeket, hogy milyen KETHANO-k működnek az óvodában. A gyerekek kórusban kiáltották: Elpakoljuk a játékokat; Evés előtt kezet mosunk; Úgy szólítjuk egymás, ahogy szereti; Vigyázunk egymás testi épségére! Segítjük egymást! Elkérjük egymástól a játékot; Nem bántjuk egymást! Okos leszek!

  A gyerekek nagyon nyitottak és aktívak voltak, arcukon sugárzó öröm, ragyogó szemeikben kíváncsiság. Lelkesen és önfeledten játszottak, énekeltek velünk.

Mialatt átsétáltunk a pár száz méterre lévő iskolába, arról beszélgettünk, hogy milyen szerencsések ezek a kislurkók, jó lehet itt ovisnak lenni, ahol ennyi szeretet, gondoskodás és érzelmi biztonság öleli át a gyerekeket. Milyen jó, hogy van egy „Editke óvónéni” aki a kollégaival mindezt megadhatja nekik minden nap.

Az egyre erősödő gyerekzsivaj jelezte, hogy közeledünk az iskolához. Épp tanórai szünet volt, az udvar tele volt szaladgáló, labdázó gyerekekel. Egy barna göndör fürtös kislány szaladt elénk, mosolyogva ránk nézett és megkérdezte:

• Ugye maguk Margó néni és Péter bácsi?
• Igen - válaszoltuk egyszerre.
• Örülünk, hogy eljöttek hozzánk, tessenek utánam jönni, igazgató néni már várja magukat.

Beléptünk az igazgatói irodába, Monik éppen telefonon beszél valakivel. Mosolyogva intett, hogy foglaljunk helyet. Az iroda nem volt valami tágas, de éppen elég ahhoz, hogy a fontosabb bútorok helyet kapjanak benne. Miután végzett a telefonálással, köszöntöttük egymást, teával kínált, közben elmondta, hogy egy nagy iskolafelújítási projekt közepén vannak éppen, ez ügyben beszélt a polgármesterrel az előbb. Kicsi és régi az iskolaépület, évek óta próbálkoznak forrást szerezni a bővítésre, felújításra. A múlt évben az önkormányzattal együtt végre sikerült forrást nyerniük egy iskolafelújítási projektre. Ennek keretében egy új, konténer típusú épületszárny valósulhat meg, de sajnos csúszik a kivitelezés, ez ügyben beszélt a polgármesterrel, akiről, - mint megtudtuk - egy fiatal, agilis roma férfi, aki igyekszik mindent megtenni a településért. Informálódtunk az iskoláról is. Megtudtuk, hogy csak alsó tagozat működik a településen, több mint 70 gyerek tanul itt, többségükben hátrányos helyzetű roma családok gyerekei. Jelentős részük a szomszéd településekről jár be, elég sok köztük a speciális nevelési igényű tanuló. Kérdeztük a tanári karról, a vezetői munka nehézségeiről, örömeiről, és persze a tanfolyami találkozásunk óta történt eseményekről, mert már nagyon kíváncsiak voltunk azokra a bizonyos „jó dolgok” -ra, amire Edit utalt az óvodában.

• „Én még csak egy éve vagyok itt igazgató – kezdte mondadóját. Ebben az iskolában kezdtem tanítani néhány éve, és mivel tavaly lejárt az előző igazgató mandátuma, néhány kolléganőm unszolására beadtam én is a pályázatomat. Szeptemberben meg is kaptam a kinevezésemet. Egy-két idősebb kollégának nem igazán tetszett, hogy én, - mint az egyik legfiatalabb kaptam meg ezt az állást, de a 14 fős tantestület többsége támogatott és rám voksolt.

Nehéz volt átállni, beletanulni az intézményvezetésbe, de most már boldogulok. Szakmai és emberi szempontból is nagy kihívásnak érzem ezt a feladatot, elkötelezett vagyok abban, hogy szebb és jobb iskola legyünk. Mint mondtam, már belekezdtünk az infrastruktúra fejlesztésbe, de nagyon szeretném, ha szellemiségében, és szakmai téren is kicsit megújulna az intézmény. Nyáron bújtam a szakirodalmakat, kutattam az egyetemi jegyzetem között is, keresve olyan oktatási programot, ami megvalósítható lenne az iskolánkban, de nem találtam. Ezért is örültem nagyon a lehetőségnek, amit Hubay Gabi[6] kínált fel, hogy részt vehetek a Kedvesház képzésen. Abban reménykedtem, hogy ez hasznára lehet az iskolánknak. Gabi ugyan sok jót mondott a programról és rólatok is, de őszintén szólva egy kicsit idegenkedtem az egésztől, mert sok tanfolyamon vettem már részt, és számomra egyik sem adott olyan tudást, vagy olyan pluszt, ami inspirált volna akár emberileg, akár szakmailag. A Ti képzésetek teljesen más volt, óriási hatással volt rám. A tanfolyam után, meg is fogalmaztam magamban, hogy ez az a program, amit kerestem. Nagyon közel áll hozzám a Kedvesház-pedagógia szemlélete és módszertana. Tetszik, hogy egyszerűek és jól adaptálhatók a módszerek bármely óvodára, iskolára, és minden pedagógus könnyedén alkalmazhatja. A képzésről hazajövet gyorsan elolvastam a könyveteket. Jó volt, és kellett, mert így összeállt a fejemben a nagy kép. Tudatosult bennem, hogy mindez a gyakorlat során született és lett kipróbálva, és ami még fontos, bizonyítottan eredményesen működik. Hozzánk nagyon sok hátrányos helyzetű roma gyerek jár, a problémáink is hasonlóak. Az, hogy én személyesen is átélhettem a képzést és megtapasztalhattam pozitív hatásait, megerősített abban, hogy hasonló szemléletre és módszertanra lenne szükség ebben az iskolában is ahhoz, hogy eredményesebb legyen a munkánk. Nagyon jó kapcsolatunk van az óvodával, Edittel jól ismerjük egymást, a tanfolyamra is együtt mentünk. Szinte minden nap van valami megbeszélnivalónk, vagy ő szalad át, vagy én megyek be hozzá. Kitaláltuk, hogy belső továbbképzésként megcsináljuk a Kedvesház-tanfolyamot az iskolai és az óvodai dolgozóknak. (Erre egyébként van is törvényi lehetősége az intézményvezetőnek.) Lefénymásoltuk a segédanyagokat, a dalokat, két délután összeültünk, felosztottuk egymás közt a gyakorlatokat, megbeszéltük melyiket ki fogja vezetni, szóval felkészültünk a tanfolyam vezetésére. Bevallom kicsit féltem, mit fognak szólni a kollégák a kötelező belső továbbképzéshez, de Edittel olyan lelkesedéssel beszéltünk rólatok és a programról, meg a dalokról, hogy ez kíváncsivá tette őket (kivéve egy-két idősebb kollégát, akik húzták a szájukat). A képzés nagyon jól sikerült, mindenki nagyon aktív volt, mi magunk is meglepődtünk, hogy milyen gyorsan ráhangolódtak; lelkesen vettek részt minden feladatban, a megbeszéléseken és nagyon jól működtek a KETHANO-k is. Van egy férfi kollégánk, aki az éneket tanítja, ő megtanulta a dalokat szintetizátoron játszani, így volt daltanulás és közös éneklés is. Azóta elkezdték az osztályokban is alkalmazni a KETHANO-kat, többen kipróbálták már az „ingecskét”[7]és más módszereket is. Én nagyon elégedett vagyok a kollégáimmal. Úgy érzem sikerült átadni nekik valamit ebből a szemléletből, és azt látom, fogékonyak is erre. Azt is gondolom, hogy egy kicsit jobb közösség lettünk azzal, hogy a tantestületben is működnek a KETHANO-k. Tudatosabban figyelünk egymásra, jobban segítjük egymás munkáját, megbeszéljük a problémákat.

Újra becsengettek, mire Monik témát váltott. Mondta, hogy már napok óta beszédtéma vagyunk az iskolában, a kollégák nagyon várják a velünk való találkozást, szeretnének megismerkedni velünk, és szeretnék megmutatni nekünk azokat a gyerekmunkákat, módszertani anyagokat, melyeket a belső képzés nyomán valósítottak meg. A gyerekek is kíváncsiak ránk, mert itt is, - csakúgy, mint az óvodában – be van ígérve a gitáros Péter bácsi.

Minden tanteremben töltöttünk egy kis időt, játszottunk és énekeltünk egy-egy dalt a gyerekekkel, akik meglepő módon tudták a tanfolyamon tanult dalokat és nagyon lelkesen énekelték. Néhány szót váltottunk a tanítókkal is. Kedvesek, nyitottak és közvetlenek voltak velünk, mintha már régóta ismernénk egymást. Többen mondták, hogy már nagyon kíváncsiak voltak ránk, mert annyi jót mesélt rólunk az igazgató asszony a képzésen. Elmondták még, hogy nagyon örülnek a tanult játékoknak és módszereknek, mert jól alkalmazhatók a mindennapi tanításban, a gyerekek is nagyon szeretik. Az egyikük kihangsúlyozta, hogy amióta alkalmazza a „Kedvesház-módszert” azóta sokkal jobb és könnyebb a gyerekekkel. A KETHANO-t „jó találmány”-nak tartja, nagyon jól lehet működtetni az osztályban és nagyon megkönnyíti a pedagógus munkáját. Megosztották velünk tapasztalataikat, sorra megmutogatták a falakon kifüggesztett KETHANO-plakátokat, valamint a már kipróbált módszerek nyomán született módszertani anyagokat (ingecske, Hasonlóságok, különbözőségek[8], Kedves tárgyak könyv[9]). Jóleső érzés volt látni a sok szép és értékes szakmai anyagot, gyerekmunkát. Különös és meglepő is volt számunkra, hisz arra nem számítottunk, hogy olyan kollégáktól látunk itt majd Kedvesház-pedagógia adaptált alkalmazást, akikkel most találkozunk először. Miközben kifejeztük megbecsülésünket és elismerésünket a munkájukért, kezdett tudatosulni bennünk, hogy milyen óriási hatása ért el Edit és Monik azzal, hogy a tőlünk tanultakat egy belső képzés keretében megosztotta a tantestülettel.  

Búcsúzás előtt még szakítottunk egy kis időt arra, hogy Monikkal az irodájában megbeszéljük a látogatásunk tapasztalatait. Elmondtuk, hogy valóban nagy meglepetést kaptunk a kollégáitól és minden elismerésünk Ő és Edit előtt, hogy ezt a tantestülettel el tudták érni. Hozzátettük, hogy bár nem ismerjük jól a kollégáit, de a ma látottak meggyőztek bennünket arról, sikerült maga mellé állítani a tantestületet. Felajánlottuk, hogy az Erasmus pályázat kereteiben mentorokként továbbra is segítjük az iskolát ezen az úton.

Hazafelé az autóban kavarogtak bennünk az élmények, egymás gondolatait folytatva, vagy éppen befejezve cseréltek gazdát köztünk a szavak, ahogy soroltuk a nap történéseit. Jó tudni, hogy vannak olyan elkötelezett pedagógusok itt Felvidéken is, akik szívükön viselik a hátrányos helyzetű gyerekek sorsát és igyekeznek mindent megtenni azért, hogy nagyobb esélyük legyen az életben való boldoguláshoz. Büszkeség és elégedettség érzése töltött el bennünket, hogy munkánkkal hozzájárultunk Edit és Monik sikeréhez. Az meg külön nyereség, hogy a Nemesradnót óvodáját és iskoláját is sikerült bevonni a programba, növelve az „Esélyteremtő Együttműködési hálózat” intézményeinek számát.

[1] A roma folklórból vett lovári, beás, és magyar nyelvű autentikus cigány dalok, melyeket a tanfolyamon tanítottunk a résztvevőknek, gitárkísérettel.

[2] Bordács Margit-Lázár Péter: Kedveskönyv. Budapest, Dinasztia Könyvkiadó. 2002. A Kedvesház-pedagógia elméletét és gyakorlatát leíró módszertani kézikönyv, roma és hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához.

[3] A Kedvesház egy alapítványi fenntartásban működő hetes-otthon kollégium Nyírteleken. Az intézményt Lázár Péter hozta létre 1995-ben, azóta működik.

[4] Kedvesház-pedagógiában a család irányában alkalmazott egyik „hídépítő” módszer. Célja a családok jobb megismerése, információ gyűjtés a gyerekekről szülőkről, a szülők megnyerése, bevonása, az együttműködési pontok megtalálása, szülői együttműködési megállapodások megkötése..

[5] A Kedvesház-pedagógiában alkalmazott közösségépítő módszer. KETHANO cigányul azt jelenti közös, a Kedevsház-pedagógiában közösen hozott szabályok, megegyezések.

[6] Az Erasmus pályázat egyik partnerintézményének a Ternipe Egyesület szakmai vezetője.

[7] Az „Én ingecském” egy inget ábrázoló sematikus ábra, rajta zsebecskékkel, gallérral, amik meg vannak számozva. Minden számhoz tartozik egy instrukció, amit a gyereknek kell beírnia az adott helyre: neved; egy tulajdonságod; kedvenc színed; kedvenc ételed; hely, ahová szívesen elutaznál; kedvenc időtöltésed.

[8] Egy virágsziromhoz hasonló ábra. Középen van egy kör, körötte pedig annyi szirom ahány fős a csoport (3-5 fő). Középre a mindenkire jellemző megállapítások kerülnek, a szirmokba az eltérők.

[9] Lázár Péter – Bordács Margit – Kedveskönyv – Bp. 2002.