Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés facebook oldalán.

Kreativitás és hálaadás

Nemcsak abban hasonlítanak, hogy mindketten nagycsaládosok és a keresztnevük is azonos, hanem a „magvetésről” is hasonlóképpen gondolkodnak. Bacsurné Nagy Ildikóval és Bozorády Ildikóval beszélgettünk. 

„NÉV-JEGYEK”

Bacsurné Nagy Ildikó Erika (1972. március 21.) a Székács József Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium idegennyelv-tanára. Férjezett, három leány édesanyja, az Orosházi Evangélikus Egyházközség presbitere.
Életigéje: „…hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13; Károli-fordítás). Az ezt szimbolizáló hármas medált – kereszt, vasmacska és szív – hordja a nyakában 14 éves kora óta.

Bozorády Ildikó (1976. július 2.) a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium iskolalelkésze. Férje, András szintén evangélikus lelkész; négy fiúgyermekük van.
Esküvői igéjük egyben vezérige is számára: „Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek. Dúslakodnak házad bőségében, örömöt árasztasz rájuk, mint patakot. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 36,8–10)

Alkalmasságról és formálásról-formálódásról

Egyszerre nyílegyenes és mégis fordulatos az az út, amely a két riportalanyt hivatása, illetve mostani szolgálata felé vezette.

Bacsurné Nagy Ildikó családjában sok a pedagógus, ezt a mintát látta már gyerekként is. Tanítónő szeretett volna lenni, de ahhoz viszont ének-zenéből is alkalmassági vizsgát kellett volna tennie. Ezért inkább a középiskola nyelvtagozatáról végül idegennyelv-tanári szakra ment: előbb főiskolát, majd egyetemet végzett, így most felső tagozaton és középiskolában is taníthat.

„A tanításban az újszerű, kreatív, nem sablonos megoldások villanyoznak fel – mondja az orosházi pedagógus. – Mindig inspirál, ha projektekben gondolkodhatom, ha új feladatokat alkothatok. Szerencsés vagyok, mert az idegen nyelv, amit tanítok, sok lehetőséget rejt magában arra, hogy kombinálhassam a tantárgyakat és a módszereket és változatos témákat dolgoztathassak fel. Szeretném remélni, hogy ezek az egyéni megoldások, a nem szokványos módszerek a diákjaim számára is ösztönzőek és élményszerűek.”

Ha nem tanítana, akkor – legkedvesebb szabadidős elfoglaltságával összhangban – kézműves lenne és személyre szabott ajándéktárgyakat készítene. „Varázslatos látni azt, ahogy az anyag a kezeim között formálódik valami hasznossá, széppé és egyedivé, majd az örömöt, amit kivált a megajándékozottban. Pedagógusként is ezt csinálom, de ott ez az átalakulás és átadás hosszabb folyamat és nem olyan szembetűnő.”

Bozorády Ildikót tizenhárom éves korában kezdte el foglalkoztatni a lelkészi hivatás kérdése; onnantól az elköteleződés útja hamar egyértelművé vált számára. Felszentelését követően szeretetotthonban, gyülekezetekben és kórházban is szolgált. Noha annak idején a pedagógusi pálya is vonzotta, egyetlen területtől, a fiatalok között végzett szolgálattól tartott. Úgy érezte, híján van az e korosztály megszólításához szükséges adottságoknak. Ezért aztán 2007. augusztusában – mint fogalmaz – „alkalmatlansága teljes bizonyosságával” vállalta el püspöke kérésére az iskolalelkészi feladatot.

Hogy miért mondott mégis igent?
„Isten a lelkipásztort elhívja, formálja, hordozza. Lelkésszé szentelése során szolgálatba állítja és felhatalmazást ad számára az evangélium hirdetésére, a szentségek kiszolgáltatására. Alkalmatlanságunk ellenére tesz alkalmassá minket. Ha máshol szeretne látni, hiszem, hogy megmutatta volna.”

Mára az is kikristályosodott benne, milyen tulajdonságok, attitűdök kellenek az iskolalelkészi feladatok ellátásához. Sorolja is, mi mindenre törekszik a diákokkal való kapcsolatában: elfogadás, kíváncsiság, következetesség, titoktartás, bizalom, fegyelem, dicséret, bíztatás. „A hitelesség kérdése elengedhetetlen” – teszi hozzá.

A legmeghatározóbb emlékekről

Az első tanévnyitó istentisztelet a nyíregyházi Nagytemplomban felejthetetlen marad Bozorády Ildikó számára: három nappal édesapja temetése és egy nappal a városba való költözésük után Jézus világosságáról és reményteljes jövőről szólt Isten igéje. Az igehirdetési előkészület és az ünnepi alkalom szinte minden pillanatára emlékszik.

Az azóta eltelt tizenhárom év élményeinek végigpörgetése során a megrázó látogatások története is megelevenedik benne. Egy alkalommal például a nagyon jó képességű testvérek egyikének komoly betegsége miatt keresték fel otthonában a családot. „Mély szegénység, elképzelhetetlen körülmények fogadtak bennünket – idézi fel Bozorády Ildikó – de mindebből a gyerekeken az iskolában nem látszott semmi… Ez az eset is mélyen megerősített abban, hogy milyen fontos a felszín mögé látni!”

A múltba nézés során persze vidám, szívet melengető emlékek is feltolulnak az iskolalelkészben. Egy ötödikes diák például a szokványos tanárnő vagy lelkésznő megszólítás helyett úgy hívta őt: „áhítatos néni”.

Ötödikes tanulótól kapta a megerősítést élete egy nehéz időszakában Bacsurné Nagy Ildikó is. Tanév végén össze kellett vonnia a saját csoportját egy ismeretlen diákcsoporttal, így az új helyzet miatt nem volt egyszerű csendet tartania. Óra végén egy kisfiú azzal bátorította: „Ne vegye a szívére, tanárnő. Azért csinálják, mert maga kedves és a kedves tanárnőktől nem félnek.” Ez akkor nagyon jól esett neki.

A huszonhat év alatt persze számos emléket halmozott fel az orosházi pedagógus, és szinte lehetetlen ezeket rangsorolnia. Abban azonban biztos, melyik volt köztük a legviccesebb. Egy bolondballagáson diáknak öltözött; a lánya osztálytársai – akiket egyébként tanított is – nem ismerték fel és odaszóltak neki, hogy ne maradjon le az osztályától.

A „legmeghatóbb történés” címet pedig egyértelműen az az eset érdemli ki, amikor huszonnégy év után látta viszont első tanítványai egyikét egy istentiszteleten: „Végig szemeztünk egymással, míg a szertartás végére beugrott a keresztneve és gondoltam, megszólítom. Ő is örömmel indult felém, számára én nem sokat változtam. Elmesélte, hogy sose járt templomba, de olyan helyzetbe került, amikor eszébe jutott, amit az egyházi tagozatos osztályban pedagógusként közvetítettünk neki és úgy érezte, mégis van hová menjen…” Szép megerősítése ez annak, hogy a magvetés sikeres volt.

A plántálásról

A fenti emlék is arról tanúskodik, hogy a pedagógusok, az oktatás-nevelés területén dolgozók feladata sokkal több, mint szigorú értelemben vett tananyag-továbbadás.
Ők vajon milyen életszemléletet szeretnének felmutatni a rájuk bízott fiataloknak?

Bacsurné Nagy Ildikó gyerekkorában sokszor hallgatta végig lemezről A kis herceget, de sokakhoz hasonlóan ő is igazából felnőttként értette meg a benne rejlő mélyebb tartalmat. Ahhoz ugyanis, hogy a kis herceg megszelídítse a rókát és igaz barátra leljen benne, nem volt szüksége sem vagyonra, sem különleges talentumra; csak önmagát, az idejét és a nyitott szívet kellett adnia. „Diákjaimnak is ezt szeretném közvetíteni – fogalmaz az orosházi idegennyelv-tanár. – Szánjanak időt arra, ami vagy aki fontos számukra, beleértve az Istennel való kapcsolatot is. Ne elégedjenek meg a felszínes barátságokkal, keressék a mély, őszinte emberi kapcsolatokat, amelyek kialakításához idő, közös élmények és empátia szükséges.”

Iskolalelkészként Bozorády Ildikó speciális szerepben van, és érzi is annak a súlyát és felelősségét, hogy sok diák számára az egyházzal történő első személyes találkozást a vele való találkozás jelenti. „Gyakran kerül elő áhítatokon a kitűzött cél jelentősége és az ahhoz feltétlenül szükséges befektetett energia, a megelégedettség kérdése, a hálaadás öröme, hogy semmi nem természetes és minden, amink van, ajándék…
És igen, érdemes küzdeni, mert csak ebben a küzdelemben ismered fel, hogy »áldó hatalmak oltalmába rejtve« élsz” – idézi az Evangélikus énekeskönyv 355. énekét.

Arról, hogy mi a siker…

A hálaadás fontossága az orosházi pedagógus szavaiból is visszaköszön. Szerinte ugyanis a siker a mindennapok öröme. Ennek kapcsán Reményik Sándort idézi: „Ne várj nagy dolgot az életedbe, kis hópelyhek az örömök, rajtuk keresztül Isten szól, jövök.” Természetesen neki sem mindig olyan könnyű megtalálni, miért is lehet hálás az adott napon, de tudatosan neveli magát ezen a téren is, és ebben a gyermekei a legjobb tanítói.

Iskolai keretek között a szívből jövő köszöntések, kedves szavak és gesztusok a legfontosabb visszaigazolásai a munkájának.
„Amikor a középiskolás osztályom az írja jótanácsként, hogy többet legyek velük, miközben tudjuk, hogy számukra a kortárscsoport a meghatározó és vonzó, akkor azt gondolom, sikeresnek érezhetem magam pedagógusként” – teszi hozzá Bacsurné Nagy Ildikó.

Bozorády Ildikó nem eredménynek és nem is sikernek, sokkal inkább örömnek éli meg, amikor egy-egy volt diákja újra megkeresi, hogy esketésre, keresztelésre kérje fel. Hiszen – mint fogalmaz – „az iskolalelkészi szolgálat elsősorban nem a jövő gyülekezetének építése, sokkal inkább magvetés: hangzik az örömhír, Isten Szentlelke pedig hitet ébreszt. Az evangélium drága kincs, a legnagyobb csoda mindenekfölött, ha valaki megnyitja a szívét és az élete megváltozik.”

Szöveg: Vitális Judit