Végül is ez lett a vége a két éve tartó tipródásomnak: szeptembertől már a pilisi általános iskolában kezdem a tanévet angoltanárként. Jár oda sok nem roma gyerek is persze, de ez a település egyetlen általános iskolája, mindenki ide jár. Lehet, hogy beletörik a bicskám végül. De úgy éreztem, oda kell mennem.

A tipródás lassan kezdődött, szinte észrevétlenül.

Először talán azzal, hogy rendes, egyházi iskolás osztályfőnökként mindig nagyon bíztattam a tizenéveseimet, hogy gyerünk, töltsd csak meg azt a cipősdobozt néhány, szép aprósággal, hadd örüljön az a kárpátaljai vagy erdélyi kortársad, akinek nehezebb sors jutott, mint neked! Vagy azzal indult, hogy együtt számoltuk ki, hogy havi „hánypárezer” forintunkból hány afrikai gyerek tud hány hónapig teljes ellátáshoz jutni, és hogy milyen is lehet az, amikor éhes vagy, de nincs igazán mit enni. Rendes ofő voltam, foglalkoztam azzal, hogy a rám bízott diákjaim figyelmét ráirányítsam azokra, akik segítségre szorulnak. Hiszen a nélkülözők segítése, az adakozás, a jótékonykodás manapság már szinte divat, de a Krisztus-követők köreiben mindig is „divat” volt.

Talán úgy kezdődött, hogy teljesen veszélytelenül, büszkén cipeltük az erdélyi osztálykirándulásra a zsoboki gyerekotthonnak szánt tisztítószereket és játékokat. Nagyot dolgoztam vele, míg találtam egy helyet, ahol jótékonykodhatunk, de sikerült, jó érzés volt mindenkinek. A Szilágy megyei Zsobok messze van, Kenya pedig már csak a térképen és a neten, biztonságosan távol. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell külföldre menni, de még csak az ország másik végébe sem. Akkor még nem beszélgettem el a 7. kerületi elegáns gimnáziumomtól éppen egy utcával odébb álló általános iskola igazgatójával. Tőle csak később tudtam meg, amikor már elkezdtem nyitott szemmel járni, hogy azt mi el nem tudjuk képzelni, hogy milyen körülmények közül jön némelyik gyermek az iskolájukba. Ez csak véletlenül derülhet ki, hiszen családlátogatás már nincs. Amikor haza kellett vinnie egy roma kisfiút, mert megsérült, akkor nem hitt a szemének. Egyetlen szoba, fürdőszoba nincs, asztal nincs, matracok a földön. És ez ott, egy utcával odébb tőlünk, fasoriaktól.

De az is lehet, hogy még gyerekkoromban kezdődött, amikor hétévesen néger kislány volt a padtársam a déli államban, Amerikában. Hiszen a hetvenes évek Amerikája nem ismert pardont: kvóta alapján, szigorú körzethatárokkal rá voltunk kényszerítve, hogy találkozzunk a más színű gyermekekkel, akiknek a beszédük, a szokásaik és a lakókörülményeik is mások voltak. Az otthonaink nagyon távol estek egymástól, de az iskola a találkozás helye volt. Az oktatáspolitikának gondja volt arra, hogy nehogy úgy nőjenek fel generációnyi fiatalok, hogy sosem találkoznak saját állampolgártársaikkal. A tehetséggondozást és a felzárkóztatást egyazon intézményben végezték.

A kérdések sora tehát elindult, és körülnézve másként kezdtem látni a világot. Olyan volt ez, mint amikor valaki menthetetlenül elkötelezett környezetvédővé válik, és fáj minden egyes flakonkupak és fecni papír, ami nem szelektíven lesz kidobva. Már láttam, mivel küzd egy Pest megyei igazgató: azért nem járnak a roma gyerekek iskolába a telepről, mert nincs odafele vezető rendes út. Vagy legfeljebb csak száraz időben nevezhető útnak, de 25 perc biciklivel esőben, aszfalt nélkül már túl hosszú táv, tízévesen biztosan. És azt is láttam, hogy akinek nincs ilyen osztálytársa vagy diákja, az nem is hiszi el, hogy ez valóban probléma. Itt, nálunk. Nem Afrikában vagy Kárpátalján.

Már azt is láttam, hogy a versenyzés és válogatási kényszer, amivel minden intézményvezető küzd, nem vezet igazságos világhoz. Hiszen ez egy ördögi kör: a működéshez pénz kell, a pénz a diáklétszámból lesz, ahhoz diák kell, ahhoz népszerűség, ahhoz jó mutatók és eredmények, ahhoz pedig jó tanuló gyerekek kellenek. Ez egy szörnyű verseny, amiben csak a válogatás vezet a kívánt célhoz. Pedig mi is az igazi cél? Helytállni a valódi versenyben, hogy minden gyermekre, óvodásra és iskolásra úgy tekintsünk, mint akiket az Úristen ránk bíz, hiszen nála nincs személyválogatás.

De a kérdések sora és a válaszok keresése új, örömteli ajtókat is nyitott. Rátaláltam a pilisi Bizsu-házra, ami Nagy Panka, Gajdos Szilvia és néhány elkötelezett evangélikus társuk nemrég megvalósult álma: egy közösségi tér, ahol az iskolában lemaradó roma gyerekek otthonra találhatnak és közben tanulnak. Nem feltétlenül a leckét írják, inkább a mindennapok alapkészségeit gyakorolják, amit nem hoznak otthonról. De velük tanulnak az érdeklődő szüleik is. A gyerekek csak jönnek, jönnek, és boldogok, hogy valakik őmiattuk készek tenni olyat, ami nekik jó.

És szélesre tárult egy ajtó, amikor meghívást kaptam Jansik Ildi, evangélikus tanár barátnőmtől a pilisi iskolájába, mert megtudta, hogy keresem a találkozást nehéz sorsú gyermekekkel. Gyere el az angolóráimra – mondta, mesélj nekik magadról meg Amerikáról! Ott voltam és láthattam az örömüket és megilletődöttségüket, amikor nem is akarták igazán elhinni, hogy valaki csak őmiattuk látogat el az iskolába. Hogy valaki kíváncsi rájuk.

De hihetetlen volt azt is átélni, hogy érdeklődésemet látva, a Bizsu-ház egyik látogatója, a tízéves Pisti – a távoktatást kihasználva – videóban köszöntötte a saját fasori nyolcadikosaimat. És ezt látva a nyolcadikosaim pedig elkészítették a válaszvideót, ami nem volt könnyű. A szégyenlős kamaszlányok még sosem csináltak ilyet, és én is csak távolból tudtam bátorítani őket. Saját maguknak kellett legyőzniük a félelmüket, hiszen egy ismeretlen világba küldték el a felvételt saját magukról. De megérte a nagy erőfeszítés, mert Pisti olyan válaszvideót dobott össze, hogy mindenkinek olvadozott a szíve. És Pisti örömtől repeső válaszától a fasori nyolcadikos lányok megérezték, hogy egy kis erőráfordítással ki lehet nyúlni, és fel lehet emelni. Ez nagy ajándék, mindkét félnek. Terv szerint a Pisti-videók ősszel személyes találkozással folytatódnak, Pisti várja már. Egy kis csapatnyi fasori diák pedig már sejti, mit is jelent az odafordulás abba a világba, ahova menni készülnek.

Én magam pedig ajándékként éltem meg, hogy híd épült két, egymástól messzi világ között. A két szegregált világ, még ha csak pár percre is, de találkozott. És a nyoma talán nem csak a telefonokon marad meg, hanem a szívekben is.

A hídra felléptünk. Lássuk, hogyan, merre tovább!

Ittzés Szilvia, volt-Fasori angoltanár és osztályfőnök

2020. július 2.