még motoszkált bennem...

Nem így terveztük februárban, sőt, még március elején sem a szakmai vizsgát, de meg kellett tanulnunk és tanuljuk még, hogy ha járványhelyzet van, vagy bármi felborítja eredeti tervünket, azzal is tudjunk élni, jól élni. Elmaradt idén a véghajrában a tanárok személyes segítsége, amit a szakmai oktatásban fokozottan igényel mind a diák, mind az oktató. Nem volt külső megerősítés, ami rengeteg új oldaláról ad visszajelzést az elvégzett munkánknak. Nem volt vizsgabizottság, hogy értékeljék az ötéves elméleti és gyakorlati szakmai tudást. Ezek a találkozások, a vizsgaelnök és tagok esetében rendkívül fontos szakmai fórumok egyben ahol tapasztalatot lehet cserélni, új ötletekkel lehet találkozni, és visszajelzést kapunk a legfontosabbról, amit nap mint nap végzünk, az oktatásunkról, a diák pedig a vizsgamunkájáról. Hogy élünk ezzel a lehetőséggel, hogy mi tanárok magunkra maradtunk, és a diákjaink ezer felé szóródva várják a szakmai segítséget tőlünk? Amit tudtunk, a mozgatható és kölcsönözhető eszközöket biztosítottuk számukra. Amit lehetett hazavittek, hogy folytatni tudják megkezdett munkáikat. A leadás pedig digitális módon, feltöltve az iskola adatbázisába pihen szép rendben mappákba csomagolva, „személytelenül”....mindaz, ami kiállítás formájában eddig látható és tapintható volt, most egy mappa egy adathordozón. Mindenkinek hiányérzete van! Sosem csináltunk még ilyet, nem is nagyon akarunk többet, köszönjük szépen. DE tudtunk-e úgy segíteni, hogy a lehető legjobb munkák születhessenek, hogy felkerüljön a korona a végzőseink szakmai munkájára? Azt tudjuk-e mondani, hogy megtettünk mindent? Tegnap, ahogy érkeztek a diákok, elkezdett éledni a Tagányi villa. Ha itt vannak, akkor él az épület, akkor érezzük, hogy érdemes dolgoznunk, lüktet, pulzál minden, másképp énekelnek a madarak és a hideg épület melegedni kezd. Bekerültek a tanáriba a vizsgamunkák, naplók, visszahozott eszközök, tele lettünk mindenféle cuccokkal. Szinte mozdulni sem lehetett. Rengeteg kincs egymáson, egymás mellett, táskákba, mappákban, fal mellett, asztalon. Kincsek cuccokként...még

Ígérem, az egész művészeti munkaközösséggel együtt, hogy kicsomagolva, kiállító térbe rendezve látható kincsekké tesszük őket, amint lehet! Mert látnia kell a világnak, hogy idén is huszonnyolcan sikeresen befejezték nálunk a szakmai képzésüket és erről művészeti szakgimnáziumi bizonyítványt kaptak. Hála legyen érte!

Szöveg: Vadászné Ablonczy Emőke

 {gallery}vizsgamunkak{/gallery}