Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.
Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán.
Szeretet, közösség, iskola
Más-más úton jutottak el a pedagógusi hivatáshoz, ami viszont közös bennük, hogy mindketten szeretettel idézik fel alsós tanító nénijeiket. Fontos számukra az emberi kapcsolódások minősége, és válaszaikból a könnyedség, bohémság is visszaköszön. Nikházy Beával és Cseteyné Bella Krisztinával beszélgettünk.
„NÉV-JEGYEK”
Nikházy Bea (1977. augusztus 2.) a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakgimnázium pedagógusa, egy hatodikos osztály osztályfőnöke. Általános iskolásoknak tanít angolt, illetve intézményi szinten ő látja el az ifjúságvédelmi feladatokat is. A miskolci belvárosi evangélikus gyülekezet tagja. Egyedülálló, saját gyermeke nincs. Élete egyik legmeghatározóbb mondatát egy csángó magyar tanártól hallotta Gyimesben, az „ezeréves határnál”: „Amíg alattunk zöld a fű és felettünk kék az ég, addig minden körülöttünk az Isten nagyságát hirdeti.”
Cseteyné Bella Krisztina (1979. november 10.) a marcaltői Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvoda felsős tanára, természetismeretet, biológiát, testnevelést tanít, emellett a tanulószobáért is ő felel. Férjével és kilencéves kislányával Pápán él. Katolikus vallású. Mottója: „A legjobbat hozhatod ki magadból, ha a legjobbat keresed másokban.” (Gene Bedley)
A kutató biológustól kezdve a légikísérőn át az újságíróig sok minden szeretett volna lenni Nikházy Bea. Végül a kommunikáció szak mellett döntött, emellé vette fel a főiskolán – ártani nem árthat alapon – az angol nyelvtanári szakot. Ott kapott lelket, elhivatottságot a tanításhoz is, a diplomája megszerzése után azonban mégis inkább egy országos hírű borsodi multinacionális cégnél kezdett el dolgozni. Ám pár évvel később mégis a választott hivatásánál, a diákok között kötött ki.
– Így lettem negyedik generációs pedagógus: dédnagyapám Kézdivásárhelyről indulva került a Zemplénbe tanítónak egy olyan kicsi faluba, ahol a mai napig nem élek 200-nál többen. Munkásságát az egyik fia, majd édesanyám és én folytattuk – idézi fel a miskolci tanárnő, akinek a kommunikáció szakból a fotózás szeretete most is az élete egyik erősen meghatározó része. Ha nem tanítana, fotográfusként dolgozna. Mint mondja, ez teljesen kikapcsolja, feltölti és egy másik világba repíti.
Beával ellentétben Cseteyné Bella Krisztina már kisgyermekkorában is tanító néni szeretett volna lenni.
– Legkedvesebb játékaim közé tartozott, hogy a babáimat, plüsseimet sorba rendezgettem, füzeteket gyártottam nekik és tanítottam őket. Órákat töltöttem el így – idézi fel a marcaltői pedagógus, akit a természetismeret műveltségterület választásában a természet szépsége, az állatok és a növények szeretete inspirált. Szeret kirándulni, túrázni, új helyeket megismerni, szíve csücske a Bakony és a Balaton.
Krisztina pályaválasztására elsős tanító nénije is nagy hatással volt: – Igazi „tyúkanyótípus” volt, körbevett minket a szeretetével. Őt meg lehetett ölelni, bármit elmondhattunk neki, nagyon szerettük. Igazi közösséggé kovácsolt minket.
Ha példaképet kell mondani, anyukáját nevezi még meg, aki szeretetre, elfogadásra, nyitottságra, kedvességre és önzetlenségre nevelte.
Az alsós tanítók Bea életében is fontos szerepet játszottak. Mint fogalmaz, egy elveszett kiscsibének adtak hitet és önbizalmat. Főiskolai tanárai közül Győrffy Miklós rádiós és televíziós újságírót emeli ki, akitől a tudáson kívül emberséget, tisztességet, világlátást is kapott.
Hozzájuk hasonlóan törekszik arra, hogy az ő diákjai is megkapják tőle ezt a „pluszt”. – Az igazi pedagógus nemcsak a tananyagot adja le 45 perc alatt, hanem lelkeket is épít – fogalmaz ennek kapcsán. – Szeretném, hogy ne kötelező nyűg, hanem örömforrás legyen számukra az iskola.
Krisztina szerint a legfontosabb továbbadandó, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen érték. A tanítványaival való kapcsolatában (is) az elfogadást, a szeretettel teli odafordulást, az értő figyelmet szeretné megvalósítani.
Ha egyvalamit megváltoztathatna, akkor az is az emberi viszonyokat, kapcsolódásokat érintené. Szomorú tapasztalata ugyanis – hogy a vírustól függetlenül is – egyre távolabb kerülnek egymástól az emberek.
Bea azt a gondolkodásmódot formálná át, amely szerint “ciki mások előtt felvállalni az érzéseket”. – Olyan törékeny és rövid az élet, legalább szeretni ne felejtsünk el! – önti szavakba kívánságát.
A miskolci tanárnő legaktuálisabb vágya, hogy májusban megvalósulhasson az osztályával oly régóta tervezett közös táborozás. Bakancslistája élén pedig az áll, hogy egy nap eljusson Kiotóba, nagyon vonzza ugyanis a japán város kultúrája.
Krisztina álmaiban egy balatonszemesi nyaraló szerepel, természetesen közvetlenül a víz mellett. Számára ez a település – mediterrán hangulatával, zegzugos kis utcáival – a Balaton gyöngyszeme.
A marcaltői pedagógus nem akarna más bőrébe bújni. Mint mondja, mindenkinek megvan a maga keresztje. A saját feladataihoz és nehézségek legyűréséhez a családja, barátai adnak erőt, támogatást neki. Amúgy pedig igyekszik azzal a felkiáltással állni a dolgokhoz – és ezt másoknak is jó szívvel tanácsolja –, hogy „csak lazán”.
Bea egy napra szívesen lenne Phoebe Buffay a Jóbarátok című sorozatból. Azért rá esne a választása, mert bármilyen nehéz is volt a gyerekkora, tudott változtatni a sorsán és képes volt „őrültnek” lenni és maradni a mindennapi rohanásban is. Receptre pedig nevetést és ölelést írna fel mindenkinek, szigorúan „nagy dózisban és naponta többször”.
Szöveg: Vitális Judit
Képek: Magyari Márton