Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.
A portréhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán.
Történészek szemével
Egyikükhöz a sport, másikukhoz a zene áll nagyon közel, de mindketten a 19. században élnének szívesen. Ezúttal két történészt kérdezünk meg egyebek mellett arról, hogy mire kötelez bennünket a nemzeti hovatartozásunk és mire a keresztségünk, az egyházhoz való kötődésünk. Péterfi Gáborral és Kertész Botonddal beszélgettünk.
„NÉV-JEGYEK”
Péterfi Gábor (1977) kutatótanár, az evangélikus iskolák történelem tantárgygondozója, az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium pedagógusa. Nős, szintén pedagógus feleségével négy gyermeket nevelnek. A gödöllői Szentháromság Plébánia közösségéhez tartoznak.
– Nagy hatással van életemre a Fokoláre lelkiség, mélyen megérint az evangélium tettekre váltásának gondolata és a kölcsönös szeretet megélésének példája. Az ezekből következő ökumenikus szemlélet révén katolikusként egy evangélikus gimnáziumban dolgozni számomra így könnyebb, hiszen a közös cél Jézus végrendelete szerint: „Legyenek mindnyájan egyek.” (Jn 17,21; Szent István Társulati Biblia). A másik kedvenc mottóm: „Csak a szeretet és annak művei maradnak meg.”
Kertész Botond (1971) végzettsége szerint történész, levéltáros és hittantanár, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa. Gödöllőn él, három gyermeke közül ketten már le is érettségiztek. A gödöllői gyülekezetben végez kántori szolgálatot, 1989 óta tanít a fóti Kántorképző Intézet nyári tanfolyamain.
– Időről-időre más-más Ige szólít meg. Gyakran rácsodálkozom arra, hogy a Szentírás történeteinek tanulságait nem azért kell megszívlelni az Ótestamentum és Jézus „parancsolatait” és nem azért kell ezeket megtartani, mert egy keresztyénnek ez kötelessége, hanem azért, mert csak így lehet boldogan és kiegyensúlyozottan élni.
A történetek sorsformáló ereje
– Nagyon szerettem és szeretem ma is a meséket. Alig vártam, hogy történelmet tanulhassak, amikor végre „igazi” meséket hallhatok. Még nem ismertem azt a szót, hogy történész, de már az szerettem volna lenni. Létezhet olyan valaki, aki valahonnan tudja azokat a történeteket, amelyeket csak a történelemkönyvben lehet olvasni? Tudom, hogy korszerűtlen elképzelés, de engem még ma is a történetek nyűgöznek le a történelemben – ad egyszerű magyarázatot pályaválasztására Kertész Botond.
Péterfi Gábor történészi pályaválasztásában szintén meghatározó szerepet játszott az, hogy szerette hallgatni dédnagyszülei, nagyszülei és szülei történeteit arról, hogyan élték meg a 20. század történelmi sorsfordulóit. Az elhangzottak metszéspontjában az állt, milyen fontos volt számukra a hitük, a meggyőződésük, bármilyen hátrányt jelentett is ez akkor.
Még szegedi egyetemistaként egy katolikus kollégium lakójaként részt vett egy olyan programban, amely a középiskolások hétvégi társadalmi képzéséről szólt. Könnyen megtalálta a közös hangot a diákokkal, ott döntötte el, hogy tanár lesz.
Addig egyébként, amíg ez nem dőlt el véglegesen, Gábor a sportriporteri pályával is kacérkodott. – Gimnazistaként a barcelonai olimpia apropóján újságot is szerkesztettünk. Mára a sport szeretetéből annyi maradt – és ennek nagyon örülünk a feleségemmel –, hogy mind a négy gyermekünk aktívan sportol. Egy Fradi- vagy magyar válogatott meccs pedig mindig nagy közös élmény.
Kertész Botond életét gyerekkora óta végig kíséri a zene, manapság is kórusban énekel, kántorizál.
– Időről-időre megkörnyékezett, hogy ez legyen a hivatásom is, de úgy vélem, nem lett volna hozzá elég tehetségem. A kutatás mellett – kézügyesség híján szellemi – kreativitást igénylő életpályát tudnék még elképzelni magamnak. De valójában nagyon örülök, hogy az a hivatásom, ami.
Oktatás, nevelés, közösségépítés
Az oktatás és a nevelés „kéz a kézben járása” az évek során egyre fontosabbá vált Gábor számára. E két törekvés egysége az aszódi evangélikus gimnáziumban a legszemléletesebb módon például a karitatív hetek során valósul meg.
– 2005-ben az akkori diákjaink kezdeményezték, hogy rendezzünk gyűjtést a délkelet-ázsiai szökőár túlélőinek megsegítésére. Az évek során ebből egy szeretetközpontú jó gyakorlat született. A diákjaink ilyenkor kétszer adnak: egy-egy akcióval – például egy szünetben lejátszott pingpongmeccsel, ahova jelképes összegért benevezhetnek – egymást is megörvendeztetik és segítenek másokon is. Tavaly például palesztin rászoruló keresztény fiatalok javára szerveztük meg a gyűjtés hetét, ahol előtt több tantárgy keretében is körbejártuk a témát, és sorra vettük a térség földrajzát, történelmét, vallási helyzetét – meséli Gábor, hogy a szívügyének tekintett akció hogyan szokott megvalósulni.
Az oktatás és nevelés egységének megvalósulásához ugyanakkor, mint mondja, elengedhetetlen egy jó csapat, „a pedagógia ugyanis nem egyéni műfaj”. Az elmúlt egy év kihívásai – a járvány és a digitális oktatás – az aszódi tantestületet is erősebbé tették, még összetartóbb lett a közösség, amiből természetesen a diákok is csak profitálhatnak.
– Csapatban dolgozni nem egyszerű, de ennek elsajátítása is egy fontos tapasztalat! – emeli ki még ennek kapcsán az aszódi kutatótanár.
Ha már szóba került a pandémia, ami 2021 tavaszán megkerülhetetlenül része a mindennapjainknak: hajlamosak vagyunk arra, hogy példanélkülinek tekintsük a jelen korban történő eseményeket. A történelem ismerete azonban alázatra is taníthat minket, és erre Botond is felhívja a figyelmet.
– Érdemes nagyobb tisztelettel gondolnunk az elmúlt korszakokra, és nagyobb szerénységgel a jelenünkre. Oly sok gondolatról, gyakorlatról, egyéni és közösségi viselkedés-mintáról véljük azt, hogy ehhez még csak hasonló sem volt 50, 100, 200 vagy 500 évvel ezelőtt. Pedig bizony volt. Ez időnként felemelő, máskor elszomorító élmény, ami egyben arra figyelmeztet, hogy a technikai civilizáció sem írja át az összes történeti tapasztalatunkat – húzza alá az evangélikus múzeum munkatársa.
Máskor, más kor
Botond józan ésszel tudja, hogy a Gondviselés egy nagyon nyugodt, biztonságos, kényelmes korba helyezte a 20–21. századi Magyarországra, ám kalandvágyból legszívesebben a 19. században élne.
– Mindig lenyűgöz annak a korszaknak a lendülete, derűlátása, a társadalmi kapcsolatokat meghatározó elegáns udvariassága. Akkor is, ha tudom, hogy a 20. század otrombán rácáfolt erre az optimizmusra és az elegáns udvariasság színfalai mögött sok esetben kőkemény konfliktusok húzódtak meg.
Bár Gábor történészként – Trianon és a magyar népi mozgalom kapcsolatát kutatva – a Horthy-korszakkal foglalkozott a legtöbbet, ha más történelmi kort választhatna élete keretéül, akkor a reformkorra voksolna.
– A reformkori nemesség képes volt áldozatot hozni, lemondva a kiváltságairól is a „haza és haladás” programjának jegyében. Egymással összefogtak, hiszen akkor még a nacionalizmus és a liberalizmus egymást erősítette.
Fogalmak tartalommal töltve
Nemzet, haza, hazaszeretet – olyan fogalmak, amelyek rettenetesen megterheltek, és egyre nehezebben tovább örökíthető értékek.
– Nem lennénk őszinték – mondja Botond –, ha úgy beszélnénk róluk, mintha légüres térben élnénk, és a politika – vagy inkább tágabb értelemben a közélet – nem használná lépten-nyomon ezeket. Ez egyébként egyáltalán nem baj. A történész azért van jó helyzetben, mert a világon minden felmerült kérdésnek, fogalomnak van története, így a nemzetnek, a hazának és a hazaszeretetnek is. Történeti keretbe ágyazva talán sikerül annyi távolságtartással beszélni ezekről a fogalmakról, hogy a napi politikától egyet hátra lépve, kicsit tisztábban, ha nem is érzelem-, de indulatmentesen tudjunk róluk gondolkodni.
– A nemzetfogalomnál ma két végletet látok – fűzi tovább a gondolatot Gábor. – Az egyik teljesen leértékeli a fogalmat, a másik abszolutizálja. Utóbbi is veszélyes, a „nemzeti gőg” ugyanúgy zsákutca, mint a nemzet nélküli nemzetköziség. Aranyközépútnak gondolom a patrióta hazafiságot, melyben a közösség büszkén vállalja értékeit, ugyanakkor képes szembenézni is a hibáival, tanul a múltjából.
Gábor szerint a nemzet- és hazaszeretet elmélyítéséhez jó lehetőséget jelentenek a tanulmányi kirándulások vagy épp a Rákóczi Szövetség programjai. Utóbbi helyi szervezete épp az ő kezdeményezésére jött létre az aszódi iskolában, még 2007-ben. Mint mondja, azok a diákjai, akik eljutnak a szövetség egy-egy programjára, táborába, a határtalan összetartozás élményét élhetik meg. De ugyanilyen fontosnak tartja az ipolysági Fegyverneki Ferenc Katolikus Iskolával kialakított testvériskolai kapcsolatot is, amelynek szintén ő a felelőse.
– A tanulóink ezeken a programokon keresztül könnyebben megértik Trianont, a kiépülő baráti kapcsolatok révén pedig valamelyest meg is haladják a traumát – fogalmaz a kutatótanár.
Történelemből egyébként középszinten 2004-ig, az emelt szinten érettségizőknek pedig 2014-ig tart a tananyag. Struccpolitikát tehát nem folytathatnak, így szükségszerűen a pártok politikája is megjelenik a tanórán, különben a diákok nem értenék meg, hogyan következik egyik eseményből a másik.
– Amikor a reformkort vesszük, a Kossuth féle Védegyleten keresztül elmagyarázható, hogy miért volt fontos a hazai áruk vásárlása, ezáltal a nemzeti szolidaritás elmélyítése. Ma, a koronavírus-válság idején szintén különösen fontos, hogy a hazai áruk vásárlásával támogassuk a magyar kis- és középvállalkozókat. Ha eljutunk eddig a párhuzamig a történelemórán, akkor politizálunk? – teszi fel a kérdést az aszódi pedagógus, majd rögtön meg is válaszolja azt: – Lehetséges, viszont, ha értékalapon tesszük ezt, abban semmi kivetnivalót nem találok, sőt, ezáltal nemcsak oktathatunk, de nevelhetünk is.
Prioritások, fontossági sorrend
Mind a vallásra, mind a hazára szükségünk van ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket a világban, és a közösségi életünk teljes lehessen – vélik mindketten.
– Hitem szerint a földi világ egyszer elmúlik, történeti tanulmányaim szerint az evilági nemzetek, országok, nyelvek is múlandóak, az örökkévalóról az egyháznak van tanítása, útmutatása. Reménységem szerint oda tartok, tartunk – fogalmaz Botond. – Boldog vagyok, hogy olyan helyen és korban élek, amikor nem kell az állampolgári és az egyházi identitásom között választani – de tudom, hogy nem lehetek biztos benne, hogy ez a helyzet halálomig így marad.
„Tetszett az Úristennek”, hogy az evangélikus egyházba, Magyarországra és a magyar nemzetbe szülessek. Ez nemcsak helyzet, hanem feladat is. Az Úristen arra rendelt, hogy amennyire lehet, ezek között a keretek között találjam meg a helyemet, fussam be az életemet.
Gábor nem vitatja Szabó Dezső „minden magyar felelős minden magyarért” állításának igazságát. Ugyanakkor fontosnak tartja annak végig gondolását, van-e határa – és ha igen, hol – az embertársaink felé való segítségnyújtásnak. Erre a nehéz kérdésre ő az ordo caritatis (szeretet rendje) tanításában találta meg a választ.
– A család az első, ezen túl koncentrikus körökbe rendeződnek felebarátaink – magyarázza ennek lényegét. – Legközelebb állnak a barátaink, keresztény közösségünk tagjai, lakótársaink, munkatársaink, majd ezután következnek a nagyobb közösségeink, honfitársaink, végül minden embertársunk. A sorrend fontos. Egyetlen kivétel van: ha valaki hirtelen segítségre szorul, például egy külföldi turistát baleset ér a közelemben. Ilyenkor a sorrend borul: felebaráti kötelességem segíteni. De a helyzet a másik nézőpont felől is értelmezhető: a világ összes problémáját egyetlen nemzet sem vállalhatja magára, például nem fogadhat be annyi bevándorlót, hogy azzal a saját polgárai biztonságát veszélybe sodorja. Erről szól a katolikus és a protestáns tanítás is. A szeretet rendje kényes egyensúlyt feltételez, a hazafi és/vagy világpolgár kérdésben is „tanácsadónk” lehet. A nemzetek közötti viszonyrendszerben ezzel összefüggésben Chiara Lubich gondolatát tartom iránytűnek: „Szeresd úgy a másik hazáját, mint a sajátodat”. Ha ez a szemlélet uralkodna, megszűnnének a Földön a háborúk.
Szöveg: Vitális Judit
Képek: Magyari Márton