Január 23-án megrendezésre került a Kölcsey-emlékverseny Orosházán, a Székács József Evangélikus Óvoda, Általános iskola és Gimnáziumban. A rendezvény immár hagyomány, hiszen hosszú évek tradícióját folytatta. És az orosházi Székács iskola nemcsak abban teremtett és ápol hagyományt, hogy a magyar kultúra napja alkalmából egy színvonalas versenyt szervez, hanem abban is, hogy produkciókhoz méltó, színvonalas bíráló grémiumot kér fel, miközben erősíti az evangélikus és a lokális összetartozás élményét egyaránt. Így részt vett a bíráló bizottságok munkájában egy-egy operaénekes, költő, a helyi könyvtár vezetője és kántor is.

Himnuszunk nemcsak nemzeti jelkép, hanem vers is. Vers, amit értelmezni, újból és újból megélni, feltárni lehetőség és kötelesség. Fohász, amelynek szavai minden időben élők és aktuálisak lehetnek, ha életre keltik azokat. Kányádi Sándor szavaival élve: „A vers az, amit mondani kell”. És a versenyzők mondták, elmondták, kimondták a Himnuszba rejtett mondanivalót. Kétfordulós produkcióik második része egy-egy szabadon választott Kölcsey-vers előadása volt.

A népdalénekesek természetesen más forrásból merítettek. Mégis összeköti a kettőt az, hogy nemzeti kultúránk értékeit hozták elénk előadásra. Iskolai egyenruhák vagy ékes népviseletek jól megfértek itt együtt, hiszen ünnep volt ez. A nemzeti kultúra ünnepe, az értékek ünnepe, Orosháza és a Székács iskola ünnepe.

Az összetartozást jól érzékeltette az is, hogy hányféle helyről érkeztek versenyzők. Soproni, budapesti, miskolci evangélikus iskolák diákjai mellett szerepeltek olyan orosházi tanulók, akik nem egyházi fenntartású intézménybe járnak, és voltak a határon túlról, Nagykárolyból érkezett versmondók, énekesek is. De külön is fontosnak tartom megjegyezni, hogy azok a tanulók, akik nem vettek részt versenyzőként vagy szervezőként a rendezésben, az intézmény óvodai telephelyén végezték közösségi szolgálatukat. Így tehát akárhogyan is, de mindenki megélhette ennek a napnak a különlegességét.

Nem könnyű feladat értelmezni és újraértelmezni a jól ismert verset. Hasonlóképpen nehéz azonban az is, hogy Kölcsey más műveit – szabadon választott mű kategóriában – jól megtanuljuk. A népdalokat sem csak énekelni, de azokkal élni kell, amihez gyakran még hangszeres kíséret is járult. A színvonal jól mutatta: akik eljöttek vagy éppen pályamunkát küldtek be, mindannyian komolyan vették feladatukat, küldetésüket: meg kell szólaltatni a néma betűt, élni az írott hangjegyet, alkotni, megragadni a tűnő pillanat értékét. Elmondhatjuk: kiváló versenyt hallhattunk és láthattunk.

Láthattunk is, hiszen az előbb említettek szerint az emlékversenynek összművészeti jelleget kölcsönzött, hogy az országszerte evangélikus fenntartásban lévő, illetve az Orosházán más fenntartásban működő intézmények tanulóit megszólító fotópályázat és kisplasztikai tárlat is kapcsolódott hozzá. A sokféleség közösségét olyan környezet vette körül, amire méltán lehet büszke a hazai evangélikus oktatás. (A verseny eredményei és az ott készült képek megtalálhatók a www.lutheran.szekacs/iskola/ címen.) Mindenütt segítőkész kollégák fogadták a résztvevőket, akik az egész nap során gondoskodtak a szükséges feltételekről.

A rendezés színvonala mellett ki kell emelnünk azt a keresztyén szellemiséget, amit jól érzékelhettünk az útra bocsátó áldás alatt. Iskolalelkész, pedagógusok, versenyzők, orosháziak és távolról érkezettek egyaránt összegyűlve állhattunk meg a hazaindulás előtti pillanatban.

S hogy mi színesítette még a verseny élményét? A szép iskolaépület, a speciális kulcsos kalács vagy éppen az orosházi receptúra alapján elkészült leves? Igen, mindezt magunkkal vihettük emlékeinkben, ahogyan magunkkal vihettük és vittük a barátság és szeretet világát, s nem mellékesen egy sor kiváló versmondó, énekes vagy képzőművészi tehetségét megcsillogtató diáktól ajándékba kapott érzéseket.

Nagy tisztesség nekünk, hogy az Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézet részéről ketten is ellátogathattunk erre a méltó hagyományt ápoló rendezvényre, és nézőként vagy éppen zsűritagként lehettünk részesei mindannak, amit az orosházi Kölcsey-emlékverseny adhatott nekünk. Köszönetet mondunk Fehér Borbála igazgató asszonynak a meghívásért, a vendéglátásért, a szervezésért: mindazért a lelki épülésért, amit kaptunk. S azzal a reménységgel búcsúzunk, hogy ha Isten éltet, jövőre újra ott leszünk majd, hogy lássunk, halljunk és gazdagodjunk tovább.

Erős vár a mi Istenünk!

Gáspárné Vágási Julianna, Sziráki György (EPSZTI)