Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Ezúttal lelkipásztorokat kérdezünk, akik a gyülekezeti szolgálatuk mellett intézményi lelkészként is tevékenykednek. Az ő válaszaikban is azokat a pontokat keressük, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán.

Kicsinyektől a legnagyobbig

Egy ügyért élnek: hogy lelkipásztorként Krisztushoz vezessék az embereket. Küldetésük, hogy a gyülekezeti szolgálat mellett a gyermekek és a fiatalok között – óvodákban, iskolákban is – megszólaltassák az evangéliumot. Lázárné Skorka Katalinnal és Weltler Gáborral beszélgettünk.

„NÉV-JEGYEK”

Lázárné Skorka Katalin (1973. május 25.) a Mezőberény I. kerületi Evangélikus Egyházközség, valamint a Katicabogár Evangélikus Óvoda és a Mezőberényi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium, Kollégium és Általános Iskola lelkésze. Férjével, Lázár Péterrel 2002-ben kötöttek házasságot, két gyermekük van: Levente januárban lesz 18 éves, Boglárka 14 múlt. Életigéje a konfirmációja óta kíséri: „[Krisztus] azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2 Kor 5,15).

Weltler Gábor (1985. szeptember 12.) a Malomsoki Evangélikus Egyházközség, illetve a marcaltői Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvoda lelkésze. Feleségével, Szőke Izabella Mónikával 2013-ban kötöttek házasságot. Márk fiuk 2016-ban, Ráhel lányuk 2019-ben született. Jövő év március elejére várják harmadik gyermeküket, Benjámint. Konfirmációi áldó igéje – „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (1Jn 4,16) – mellett a szolgálatban nagyapja szavajárására is iránymutatóként tekint: „A gyülekezetet nem számolni kell, hanem szeretni.”

Templom és iskola

– Gimnazistaként tértem meg: tudom, mit jelent ebben a korban elementáris erővel találkozni az Úr Jézussal – Lázárné Skorka Katalin mezőberényi lelkipásztor szolgálatában nem kis részben ennek a személyes élménynek a nyomán a kezdetektől dominánsan jelen van a gyerekek, fiatalok körében végzett missziós munka. – Látom, milyen rendkívüli előny, ha egy gyermek már óvodás korban hallhat bibliai történeteket és megtanulhat imádkozni. A legkisebbek közötti szolgálat nagy kihívás, de nagyon szeretem, mert mindig kreatívnak kell lenni és őszintének. Örülök, hogy a nevelés-oktatás teljes vertikumában jelen lehetek igehirdetőként. Nagy áldás ez!

Amikor Kati 2004 februárjában Orosházáról Mezőberénybe érkezett, szíven ütötte az oltárkép. Az Orlay-festmény témája az „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket” (Mk 10,14) ige.

– Elődjeim hűséges szolgálatát vihettem tovább, jó alapokon folytattam az óvodai hittanoktatást és a kisebb létszámú csoportok hittanoktatását. Tudtam, Istennek célja van azzal, hogy ide vezetett, de még inkább célja egy sokat próbált gyülekezet jövendőjével: Ő akar építeni, új reményt, életet adni. Hét év telt el az óvodaátvételig, majd ismét egy az evangélikus gimnázium és újabb négy az általános iskola indulásáig. Csodálatos, de kemény helyzetekre emlékszem vissza.

Katihoz hasonlóan Weltler Gábor is megtapasztalta diákként, micsoda lehetőségeket rejt magában a gyermekek, fiatalok közt végzett lelkészi szolgálat. Ez adott bátorítást a malomsoki lelkipásztor számára akkor, amikor az első években nehézsége adódott abból, hogy egyszerre gyülekezeti lelkész, intézményfenntartó és iskolalelkész.

– Ezt a három pozíciót nem mindig egyszerű összehangolni. Ugyanakkor, amiként az ismert Reményik-versben a templom és iskola együtt és egymás mellett állnak, így került nálunk is gyülekezet és intézménye évről-évre közelebb egymáshoz. Ma már nem vita tárgya, hogy ennek a kettőnek az élete összekapcsolható, és kölcsönösen erősítheti egymást. A legkisebb intézményfenntartó gyülekezet vagyunk, és az általunk fenntartott iskola és óvoda is a legkisebbek egyike. Mégis hiszem, hogy kicsinységünkben és kicsinységünk ellenére megáld bennünket a minket féltőn szerető Isten.

Megszólította őket az Úr

Elhívására visszaemlékezve Kati azt tartja a legfontosabbnak, hogy Sztojanovics András személyében olyan lelkész szolgált Kondoroson, aki hitelesen és nagy erővel tett bizonyságot az Úr Jézusról.

– Olyan sok jót kaptam a gyülekezetben és annyira átformált mindaz, amivel tizenévesként találkoztam a gyenesdiási konferenciákon, hogy szerettem volna én is ennek a különleges hivatásnak a képviselője lenni. Akkor még csak a sokoldalúságát láttam, és szívesen beszéltem a hitemről, a Bibliáról. Csak később értettem meg, miben is áll a lelkész élete.

A tradicionális lelkészcsaládból származó Gábor „bentebbről” látta, ismerte ezt a hivatást, de későbbi pályaválasztását nem ez befolyásolta. Nem akarta folytatni a családi „hagyományt”, nem volt evidens, hogy ő is lelkész lesz.

A soproni líceumi évek alatt Solymár Mónika iskolalelkész szolgálata, a nyári táborok, a csendes hétvégék, a gyülekezetekben végzett vendégszolgálatok mind-mind komoly hatással voltak rá. A gimnáziumi évek végén került igazán közel Krisztushoz, és hallotta meg Isten hívó szavát.

– A hit és a hívás nem családi örökség – „húzza alá” még egyszer –, hanem Isten ajándéka, amely sokszor egészen váratlan helyzetekben és személyeken keresztül szólít meg. Ezt azóta is érzem és tapasztalom.

Lelkészek, teológiai tanárok mintáit követik

Példaképeik számosan vannak, de ahogyan Kati meg is fogalmazza: mindenekelőtt „egy Uram van”. Ha nem a hivatására gondol, hanem az életben való helytállásra, akkor feltétlenül a szüleit említi. Mint mondja: mély tisztelettel és nagy szeretettel tartozik nekik, hogy „azzá lehettem általuk, aki ma vagyok”. Kiváló közép- és zeneiskolai tanáraira is jó szívvel emlékezik, miattuk becsüli a pedagógusokat. Ugyanígy a hitre jutása idején és a szolgálata kezdetén mellette álló lelkészek, valamint a teológiai tanárai és a müncheni professzorai is nagy hatással voltak rá. „Mindegyiküknek volt olyan igehirdetése, viszonyulása vagy gyakorlata, amiből profitálhattam.”

Gábornak ugyancsak fontos az a minta és az a tudás, amelyet középiskolai tanárai, lelkészei, valamint teológiai tanárai adtak neki. Példaképei között mégis – természetesen – elsősorban a felmenőit nevesíti.

– Édesapám, Weltler Sándor, nagypapám Weltler Ödön vagy éppen nagybátyám, Weltler János mindig elkötelezetten képviselték és képviselik a lutheri teológiai örökséget, amely ma még evangélikus közösségekben is gyakran a háttérbe szorul. Ők evangélikus identitásukkal olyan lelki, teológiai hátteret adtak és adnak, amelyért nem lehetek eléggé hálás. Rajtuk kívül sok embert említhetnék még, közülük most csak egyet emelek ki: lelkésszé szentelő püspökömet, Ittzés Jánost, akinek minden megszólalása, minden megnyilvánulása a kereszt Krisztusára mutat.

Az együgyűség dicsérete

A malomsoki lelkész továbbadni is ezt a lutheri örökséget tartja a legfontosabbnak.

– Nem lehet más célunk sem a szószéken, sem pedig a katedrán, minthogy Isten Lelkének erejével Krisztushoz tereljük a ránk bízottakat – summázza Gábor határozottan. Ehhez, mint mondja, az szükséges, hogy az egyház küldetésének (és ugyanígy a hívek életének!) fókuszában mindig a Megváltó álljon. – A keresztény ember a szó legszorosabb értelmében „együgyű”: egy ügyért él és ég. Ez az egy ügy pedig az evangélium, a Jézusról szóló örömhír. Akárhol, akármikor, akármilyen közegben és emberek közt szólunk és cselekszünk, a lényeg ez kell, hogy legyen.

A megélt szeretetet, a másokhoz való odafordulást – egyszóval a krisztusi emberként való jelenlétet – Kati is nagyon fontosnak tartja.

– Szeretném, ha mindenki tudná: az Úr Jézusra van szükségünk, és vele az élet teljesen más minőségben és biztos céllal valósul meg. Az a küldetésem, hogy a körülöttem élők számára mindennapi olvasmány, az élet kenyere legyen az ige – fogalmaz a mezőberényi lelkésznő, aki a szolgálata során az egyszerűségre törekszik, és mindig szem előtt tartja Pál apostol szavait: „inkább akarok öt szót mondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,19). – Nem túlokoskodni szeretném a hitünket, nem teológiai szakzsargonnal vagy az elsajátított ismereteket megvillantva kívánok prédikálni, hanem szent együgyűséggel akarom továbbadni az örömhírt.

A „tüzeléshez” töltekezni is kell

Persze ahhoz, hogy valaki adni tudjon, nem csak az szükséges, hogy legyen mit és legyen miből adnia…

– Mi, lelkészek a „frontvonalban” szolgálunk. Azonban nemcsak tüzelni kell, hanem tölteni, töltekezni is, különben kiüresedünk. Az ige, amit hirdetünk, nemcsak mások erősítésére szolgál, hanem minket is csak ez tarthat meg. Ezért fontos, hogy ne csak „munkaélményünk”, hanem „személyes találkozásunk” is legyen vele kapcsolatban – hangsúlyozza Gábor. A hétköznapi értelemben vett kikapcsolódást ő emellett egyfelől a családdal szervezett közös programokban éli meg, másfelől arra is nagy igénye van, hogy egyedül legyen a gondolataival, akár olvasás, akár például horgászat vagy gombaszedés közben.

Kati számára a felüdülést a hosszabb kerékpározások és a komolyzenei koncertek jelentik. Fontosak számára a péntek esti bibliaórai közösséggel történő bibliatanulmányozások, a közös éneklések az Élek együttessel, és a baráti, valamint a családi beszélgetések.

– Olyan munkatársaim vannak, akik vallják, hogy a lelkész is ember. Jól esik, ha adódik mód egy közös ebédre vagy kávéra, miközben én is figyelmet kapok. Hála Istennek, férjemnek és nekem is élnek a szüleink, így van lehetőségem még kicsit gyermeknek lenni, ha találkozom velük – teszi még hozzá a lelkésznő.

Ellenkezés helyett alázat

Alapvetően mindketten elégedett emberek: jól érzik magukat a bőrükben (szerepeikben), és nem cserélnének senkivel. Amikor aztán azt kérdezzük tőlük, hogy ha egy valamit megváltoztathatnának, mi lenne az, Gábor a naponkénti megtérésről, a szüntelen bűnbánatról szóló lutheri tanítást hozza fel:

– Amikor látom, hogy milyen messze vagyok minden tekintetben attól, aki elhívott a szolgálatra, amikor látom, hogy milyen erőtlen és gyenge a szeretetem az Övéhez képest, akkor mindig, minden nap arra vágyom, hogy én változhassak, és lehessek egyre inkább olyan, mint Ő – fogalmazza meg a lelkész. – Sajnos nemhogy mást és másokat, de magunkat sem vagyunk képesek megváltoztatni. Milyen jó, hogy olyan Istenünk van, akinek féltő szeretete szorongat, és munkálja bennünk a megújulást.

A bűnbánat és a megújulás persze csak dactól mentesen megy. Kati azt kívánja, bár hiányozna az emberek szívéből az ellenkezés Istennel szemben. Szívesen írna fel mindenkinek egy kombinált gyógyszert. Összetevői ezek lennének: bizalom Isten iránt, alázat és szeretet.

Gábor egy plusz ünnepnap beiktatását javasolná, nevezetesen, hogy ki-ki a számára fontos, jeles napok sorába a keresztelése emléknapját is vegye fel.

– Ez volt az a nap az életünkben, amikor Isten a szívét felénk kitárta, amikor végtelen kegyelmét személyesen ránk árasztotta, amikor gyermekévé fogadott minket – magyarázza a jelentőségét a lelkész. – Tulajdonképpen mi, keresztények ebből élünk. Istent magunk mellett tudni a legfelemelőbb és leghatalmasabb megtapasztalás, amely segít nekünk a legkeményebb próbák idején is. Emlékezzünk hát e jeles napra, ünnepeljük bátran, hiszen ez a kegyelem életünk alapja.

Karácsony a látszólag jelentéktelen felmagasztosulása

Ha már az ünnepeknél tartunk: advent és karácsony napjai a lelkipásztorok számára egyfelől a szokásosnál jóval több kötelezettséget jelentenek – ugyanakkor áldásokban is hatványozottan bővelkednek.

– Az igeszolgálatok nekem is szólnak, engem is feltöltenek. A közösség, a gyülekezet jelenléte, átérezhető hite és közös éneke az én hitemet is erősíti – mondja Kati.

Kimondva-kimondatlanul sokszor jelentkezik az elvárás, hogy az ünnepben évről évre valami újat, eredetit lássunk, illetve láttassunk meg, de, hangsúlyozzák mindketten, ezt a kísértést tudni kell figyelmen kívül hagyni.

– Legyen az ünnep inkább valódi, mély és igaz, áldott és tiszta, és érezzük meg benne a hozzánk hajló Jézus jelenlétét – fogalmaz a lelkésznő.

Malomsoki kollégája ezt azzal toldja meg: – Az, hogy Jézus elhagyta értünk a mennyet, olyan csodás üzenet, hogy nem lehet elégszer hallani!

A karácsonyi történetből Katinak az a kedvenc mozzanata, amikor a Lukács evangéliuma szerinti leírásban az angyal, majd az angyalsereg megjelenik a betlehemi mezőn nyájukat őrző pásztoroknak.

– Magam előtt látom a megrettent embereket, akiket Isten arra érdemesített, hogy elsőként hallják meg az örömhírt az Üdvözítő születéséről. Ráadásul ez az egész gyönyörűség miattuk és értük történt, egész pontosan nekik született Krisztus! Az Isten láthatatlan udvartartásához tartozó angyalok egy magasztaló ének erejéig előlépnek a mennyei szférából és hangjuk betölti teret. Amikor a Krisztus Urunknak áldott születésén kezdetű 158-as éneket énekeljük vagy azt, hogy Dicsőség a magasságban Istennek, könnyek szöknek a szemembe: mennyire szeret minket Isten!

A jelentéktelen pásztorok Gábor válaszában is visszaköszönnek.

– A karácsonyi történetekben a látszólag jelentéktelen, a kicsiny magasztosult fel: Betlehem a legkisebb fejedelmi város volt, Mária az Úr egyszerű, kicsiny, alázatos szolgálóleánya… Jézus születésekor a legszegényesebb helyeket, személyeket ragyogta be a mennyei seregek fényessége és dicsősége – mutat rá a malomsoki lelkipásztor. – Mert nem az számít, hogy ki vagy mi vagy, hanem az, hogy irgalmasan ránk tekint-e az Isten. És ha ránk tekint, akkor a kicsiből, a látszólag jelentéktelenből is megszülethet valami olyan csoda, amely méltó az Ő szeretetére. A betlehemi Kisded jászla körül mindenkinek van hely!

Szöveg: Vitális Judit