Az utóbbi két részhez hasonlóan ezúttal is egyazon intézmény két munkatársát szólítjuk meg. Változatlanul azokat a pontokat keressük interjúalanyaink között, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán.

Előttem az utódom – Mellettem az elődöm

„Más generációhoz tartozunk, más a habitusunk, másra vagyunk érzékenyek, ugyanakkor nagyon sok a közös vonásunk: mindketten első generációs értelmiségiek vagyunk, falusi gyökereink vannak, fontosnak tartjuk a kétkezi munkát, szeretjük egyházunkat és a természetet” – fogalmazza meg Veizer Valéria, miben különböznek egymástól és miben hasonlítanak egymásra dr. Roncz Bélával. Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium igazgatójával és igazgatóhelyettesével beszélgettünk.

„NÉV-JEGYEK”

Veizer Valéria (1975) matematika-kémia szakos tanár, 1999-től az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium pedagógusa, 2001-tól igazgatóhelyettes, 2017-től igazgató. Egy 16 éves kamasz fiú édesanyja. A sziráki evangélikus gyülekezet tagja, 2018-tól felügyelője.

Dr. Roncz Béla (1950) biológia-földrajz szakos tanár, 1994 és 2017 között az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium igazgatója, 2017-től igazgatóhelyettes. Három gyermek édesapja, két hónapja nagyapa. A vácegresi gyülekezet presbitere, az Észak-Pest Megyei Evangélikus Egyházmegye felügyelője, az evangélikus egyház zsinatának tagja.

Sikeres „irodacsere”

Dr. Roncz Béla neve összeforrott az aszódi evangélikus gimnáziuméval. Huszonhárom évig vezette az intézményt. Ez idő alatt felépült egyházunk egyik építészetileg is legszebb intézménye – erre különösen is büszke –, és az EGA a térség legnagyobb iskolájává vált. Mint mondja, kollégáival nem elitképzőt hoztak létre, hanem olyan intézményt, amely éppúgy fontosnak tartja a tehetséggondozást, mint az integrációt és a missziói szerepvállalást. Az elért eredmények közül épp ezért azt is mindenképpen kiemeli, hogy eddig tizenöt diákjukat vették fel az Evangélikus Hittudományi Egyetemre, akik közül nyolcan már lelkészként szolgálnak. Amit még sikereknek könyvel el: tantestületi tanulmányutakon voltak a Szentföldön és Rómában, illetve 25 év alatt mintegy 1000 diákkal járta végig Erdély történelmi emlékhelyeit.

Három éve Veizer Valéria lépett a helyére az igazgatói poszton. A jelenlegi intézményvezető szerint az „irodacsere” azért sikerülhetett jól, mert hagytak rá időt egymásnak és szeretettel, tisztelettel, bizalommal tették mindezt.

– Kezdetben persze akadtak vicces, faramuci és bosszantó helyzetek egyaránt, de jól kezeltük ezeket: őszintén átbeszéltük, olykor meg egyszerűen csak jót nevettünk. Én megtanultam határozottan kiállni, Béla képes volt hátrább lépni, a környezetünk meg idővel hozzászokott az új helyzethez – tekint vissza Valéria.

– Pályafutásom eddigi 49 éve alatt fele-fele részben voltam vezető és beosztott. Mindig tudtam beosztottként is dolgozni, ennek elismeréseként válhattam vezetővé. Nem esett tehát nehezemre az eggyel hátrébb lépés – erősíti meg Béla is.

– Az a tisztelet és szeretet, amit elődöm a testülettől, diákoktól, szülőktől és partnerektől igazgatóként kivívott, most is érződik az intézményben. Ezt azonban nem legyőzendő akadálynak, hanem elérendő célnak, példának tekintem – fűzi még hozzá Valéria, aki személyesen is sokat köszönhet Bélának. – Az általa vezetett intézményben váltam kezdő tanárból pedagógussá, fiatalból felnőtté, támogatta a továbbképzéseimet, segítette szakmai fejlődésemet.

A feladat és a felelősség, ami a jelenlegi igazgató előtt áll, nem kisebb, mint elődjéé volt. Az iskola tanulói létszáma mára elérte az ezer főt, neki pedig úgy kell professzionális szintre emelni az intézményben a rendszerszemléletet és biztosítani a mindennapi gördülékeny működést, hogy közben megőrizzék az EGA erejét is: az összetartó közösséget és a személyességet.

Köz- és mezőgazdaság helyett…

Na de mi vezette őket a pedagóguspályára? Mert az, hogy tanárok lesznek, egyikük esetében sem volt egyértelmű.

Agysebész, kertészmérnök vagy jó nevű szakács szívesen lenne – legalábbis gyermekkorában ezekről a foglalkozásokról fantáziált Valéria. Az érettségit követően mégis a közgazdasági egyetemre jelentkezett, ahová azonban nem vették fel. Szülőfaluja általános iskolájában ekkor felkínáltak neki egy képesítés nélküli napközis tanári állást, s ő boldogan elvállalta, mondván, emellett lesz ideje, energiája gőzerővel készülni az újabb felvételire. Néhány hónap múlva aztán azon kapta magát, hogy már nem a történelem leckéket tanulja, hanem a tanárképzés felvételi követelményeit tanulmányozza.

– A környezetem előbb tudta, hogy pedagógus szeretnék lenni, mint én magam – emlékszik vissza, egy példával is alátámasztva. – A középiskolai osztályfőnököm gyakran megkért, hogy segítsek a különféle szervező feladatokban. Az indoka az volt, hogy ha matektanár leszek, akkor biztos osztályfőnök is, és jól jön majd a tapasztalat.

Bélát az orvosi és a lelkészi hivatás is vonzotta, de kishitűsége miatt a továbbtanulásnál végül az egri tanárképző főiskolát célozta meg. Pedig eredetileg egészen más életpálya volt valószínűsíthető a számára.

– Szüleim 30 kataszteri hold földön gazdálkodtak, és így gyermekfejjel a mezőgazdasági munka minden részét megtapasztaltam: állatokat gondoztam, arattam, kertészkedtem. Ha nem jön be a termelőszövetkezeti rendszer, akkor egyedüli fiúként feltehetően én vettem volna át és vittem volna tovább a gazdaságot.

Világot látni, hazajönni…

A felmenők úgy is nagy hatással voltak és vannak Bélára, hogy végül nem lépett a nyomukba.

– A példaképeim Roncz nagyapám és édesapám. Nagyapám az I. világháborúban orosz fogságba esett, így két évig a mai Ukrajna területén egy gazdag földbirtokosnál dolgozott, aki marasztalta, hogy vegye feleségül a kisebbik lányát, de hite és hazaszeretete nem engedte, hogy ott maradjon. Édesapám a II. világháborúban esett orosz fogságba, s csak hat hónap multán, Munkácson sikerült megszöknie. Hogy el ne fogják, gyalog jött haza Vácegresre.

Hitelesség, hazaszeretet, hit és egyházszeretet – ezeket örökölte és ezeket kívánja ő maga is tovább örökíteni.

– Nagyon fontos a hitelesség. A gyermek nagyon érzékeny „műszer”, hamar észreveszi és értékeli, ha a tanár a saját tapasztalatai alapján tanítja, adja át a tananyagot. Földrajz szakosként ezért is utaztam sokat. Szinte Európa minden országában jártam, de voltam Izraelben, Jordániában, Kanadában, a Dél-Afrikai Köztársaságban és Mongóliában is. Hatvan napot „csavarogtam” 1994-ben az akkor még eléggé zárt Kínában, de említhetem még Egyiptomot és Tunéziát is.

A másik a hazaszeretet, a szülőföld szeretete. Mindig azt tanítottam a diákoknak, hogy utazzanak, menjenek világot látni, tanulni, de utána jöjjenek haza és itt hasznosítsák a kint szerzett tapasztalatokat. Nekem is sok lehetőségem lett volna külföldön maradni, de mindig hazatértem.

A harmadik a hit és egyházunk szeretete. Ezért vállaltam a megbízatásaimat is, lettem presbiter, egyházmegyei felügyelő, zsinati tag. Erre biztattam kollégáimat is, nekik és a diákoknak is példát mutatva. Szerencsés és elégedett is vagyok, mert ebben is sok „követőm” akadt.

Keresd a jót!

„Megtalálni, megőrizni, sajáttá tenni!” – vallja Valéria annak kapcsán, kiktől tanulta a legfontosabbakat az élethez. Mint mondja, mindenben keresi és általában meg is leli a jót, így az emberekben is.

– Édesanyámtól a kitartást, édesapámtól a gyökerekhez való ragaszkodást, elődömtől az elkötelezettséget, a szomszéd nénitől a hit erejét tanultam – sorol konkrétumokat az intézményvezető.

Továbbadni is ezt a hozzáállást tartja a legfontosabbnak.

– Mindig arra kell fókuszálni, ami előre visz, ami felemel. Ha egy helyzetben nem látod meg rögtön a pozitívumot, akkor válts nézőpontot. Ha ekkor sem leled az értéket, gondolj arra, akkor is ott van Isten. Ő felemel mindenkit, mindenben, mindenhol, mindig, örökké.

Ha tehetném…

Hogy milyen értékeket kívánnak példaként felmutatni, már tudjuk, de vajon ők kitől és/vagy mit sajátítanának el szíves örömest?

Béla a fiatalok informatikai jártasságát, biztos nyelvtudását irigyli: – Koromnál fogva nekem csak az orosz „adatott meg”. Emellett a szüleimtől rám ragadt szlovákban vagyok otthon.

Az idegen nyelveken történő könnyed társalgás képességét Valéria is szívesen a magáénak tudná. Szeret utazni, más kultúrákba bepillantani, s ehhez jól jönne a gyakorlatias nyelvtudás. De ugyanígy a különleges növények, gyümölcsök termesztését, illetve a régi bútorok restaurálást is örömmel megtanulná.

– Nagyon büszke lennék, ha sok-sok egyedi és finom növénnyel kápráztathatnám el a környezetemet, vagy ha egy tárgy autentikusan újulhatna meg a kezeim alatt.

Közvetve segít Isten

És ha már kezek: ez a motívum Valéria mottójában is visszaköszön, élete vezérgondolata ugyanis így szól, „Isten a tenyerén hordoz”.

– Az életem válaszútjainál mindig volt valaki, aki útbaigazított. Sokszor ez annyira simulékony volt, hogy csak évekkel később tudatosult bennem, hogy ott is volt egy válaszút. Hiszem, hogy ezen valakik által az a Valaki segített oda, ahol most elégedetten állok – magyarázza az igazgatónő. – Persze vannak pillanatok, percek, órák, néha napok, mikor úgy érzem, Isten ugyan a tenyerén hordoz, de tapsolt egyet. Számos esetben idővel rájövök, hogy amit tapsolásnak gondoltam, az is tenyéren hordozás volt vagy ahhoz volt szükséges, csak akkor még ezt homályosan láttam.

Hogy hogyan láthatunk tisztábban? Béla életigéje erre a következőképpen ad feleletet:

– „A bölcsesség kezdete, az Úrnak félelme” (Zsolt 111,10) – ezzel az igével kaptam konfirmációmra az első Bibliámat. Ez egészült ki tanári pályám során a következő, Széchenyi Istvántól vett gondolattal: „Isten embernek soha nem segít közvetlen, de mindig csak közvetve, esze, tudománya, szorgalma által.”

Szöveg: Vitális Judit
Képek: Magyari Márton