Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán.

Ember tervez...

Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy angol nyelvtanárt és egy német nemzetiségi óvodapedagógust kérdezve az derül ki, eredetileg mindketten a külkereskedői pályával kacérkodtak? Szűcsné Veress Katalinnal és Gengelné Nyírő Eszterrel beszélgettünk.

„NÉV-JEGYEK”

Szűcsné Veress Katalin (1966), a nyíregyházi Túróczy Zoltán Evangélikus Óvoda és Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola angol nyelvtanára, az idegen nyelvi munkaközösség vezetője. Férjével 32 éve élnek házasságban, jóban-rosszban kitartva egymás mellett. Két egyetemista fia van, őket tekinti élete „fő műveinek”. Református vallású. Mottója: „Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.”

Gengelné Nyírő Eszter (1984) 2018 januárja óta dolgozik a pécsi Kék Elefánt Evangélikus Óvodában. Diplomája megszerzéséig pedagógiai asszisztensként, majd 2019 júliusa óta német nemzetiségi óvodapedagógusként végzi a feladatait. Férjével egy ötéves kislány és egy hétéves kisfiú szülei. Ő és a gyermekek reformátusok, férje római katolikus. Mottója: „Játssz, alkoss, tanulj!”

Visszatérés a hagyományokhoz

Kisfia óvó nénije tette fel a kérdést néhány éve Gengelné Nyírő Eszternek, ugyan gondolt-e már arra, hogy óvodapedagógus legyen. És akkor ő eltűnődött ezen a lehetőségen – nem először.

Annak idején a továbbtanulást tervezgetve már felmerült előtte a pedagógusi pálya, de akkor még túl nagy felelősségnek tartotta, hogy mások gyermekére vigyázzon. Kacérkodott a külkereskedelemmel is, de akkor még nem volt meg a jelentkezés feltételéül szabott két középfokú komplex nyelvvizsgája. Végül gazdasági területen szerzett diplomát, majd egy faipari cégnél dolgozott értékesítéssel kapcsolatos munkakörben. Munkája során napi szinten kommunikált az anyavállalat különböző egységeivel angol és német nyelven.

– Egy Baranya megyei sváb faluban nőttem fel, ahol a mai napig nagy hangsúlyt fektetnek az ott élő nemzetiségek hagyományainak megőrzésére, felelevenítésre. Bár származásom szerint nem vagyok német nemzetiségi, de egész kicsi koromtól az ő hagyományaik szellemében nevelkedtem. Nemzetiségi óvodába és kéttannyelvű általános iskolába jártam – ad magyarázatot arra Eszter, miért nem ismeretlen terep számára az, hogy most az óvodában is kétnyelvű, német nemzetiségi csoportban foglalkozik a kisgyermekekkel.

Kapunk és továbbadunk

Külkereskedő szeretett volna lenni Szűcsné Veress Katalin is, mert úgy gondolta, hogy akkor majd sokat utazhat. Az angol–orosz tanári szakot is eredetileg azért végezte el, hogy meglegyen az ehhez szükséges magas szintű nyelvtudása.

– Állatorvos édesapám az „ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz” hasonlattal érttette meg velem, hogy milyen fontos az idegen nyelvek ismerete. Azt mondta, tanuljak meg egy nyelvet a „keleti blokkból”, egyet pedig a „nyugatiból”; valamelyiknek biztosan hasznát veszem.

Nagy hatással voltak rá a nyelvtanárai – úgy az általános- és a középiskolában, mint a főiskolán –, de soha nem akarta követni őket a pályájukon. A tanítási gyakorlaton azonban olyan jól érezte magát a tanteremben, a diákok között, hogy megpecsételődött a sorsa.

– A két nyelv nagyon különbözik egymástól, akár nyelvtani struktúra, akár a mögöttük lévő kultúra, történelem tekintetében. Mindkettőt nagyon szeretem, de az oroszt csak egy-két évig tanítottam, és mára sajnos az én tudásom is megkopott. Néha előveszek egy könyvet és akkor mindig megfogadom, hogy felújítom az ismereteim – tűnődik el Katalin, aki egyébként minden lehetőséget megragad arra, hogy képezze magát. Most is épp szakvizsgára készül.

– Őszintén hiszek az élethosszig tartó tanulásban. Ennek a belső igényét szeretném – személyes példamutatással is – felébreszteni és elültetni a diákjaimban – fogalmaz a nyíregyházi pedagógus annak kapcsán, munkája során milyen értéket tart a legfontosabbnak továbbadni.

Az ösztönzés fontosságáról

A fejlődésre való ösztönzést Eszter is fontosnak tartja. Gyakran tapasztalja ugyanis, hogy a gyerekek anélkül mondják azt rögtön valamire, hogy nem tudják megcsinálni, mielőtt megpróbálták volna. Ezért sokat beszélget velük arról, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei. Arra biztatja őket, hogy építkezzenek az előbbiekre, ugyanakkor utóbbiakat se hanyagolják el, mert gyakorlással mindent lehet fejleszteni.

– Túl nagy a nyomás a gyerekeken: szülőként, felnőttként elvárjuk tőlük, hogy legyenek tökéletesek, kitűnő tanulók és így tovább – miközben mi sem vagyunk hibátlanok. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy senki sem tökéletes, és mindenkivel előfordul, hogy butaságot csinál vagy elront valamit. A fő, hogy észrevegye és tanuljon belőle! – hangsúlyozza a pécsi óvónő.

Félelmek és feloldásuk

Eszter esténként maga is mindig végiggondolja a napját: számba veszi, minden helyzetben jó döntést hozott-e, és mi az, amire legközelebb jobban kell figyelnie. Ilyenkor átsuhan a gondolataiban a legnagyobb félelme is: vajon elég jó példát mutat-e a gyerekeknek, és megfelelő-e az az értékrend, amit képvisel.

A szorongásaival, aggodalmaival mostanság Katalin is nap mint nap kénytelen szembenézni: ő ugyanis a háborúktól és a járványoktól, az ezekkel járó kiszolgáltatottságtól tart a legjobban. A koronavírus miatt az idei évet épp ezért nagyon nehezen éli meg.

Ha a nyíregyházi pedagógus egyvalamit megváltoztathatna, akkor a gyűlöletet irtaná ki az emberek szívéből. De mivel erre nincs hatalma, ezért mindenkinek a megbocsájtást javasolja. Mint mondja, ha erre képesek lennénk, talán eltűnne az a sok feszültség, ami körülvesz bennünket.

Emellett receptre írná fel mindenkinek az „én-időt” is: az állandó rohanás közepette az emberek álljanak meg egy kicsit, és helyezzék előtérbe a saját szükségleteiket, hiszen akkor többet adhatnak másoknak is.

A töltekezésre fordítható egyedüllétet, a jó értelemben vett önzőséget, az önmagunkra figyelést a pécsi óvónő is fontosnak tartja, csakúgy, mint a mindennapi megújulás képességét, lehetőségét. Mindenkinek azt kívánná, legyen mellette valaki, aki akár egy beszélgetéssel, jó tanáccsal vagy csak egy mosollyal erőt ad ehhez.

Messzeséggel kacérkodva, közelségben is szabadon

Amikor a férje átveszi Esztertől kicsit a gyerekeket, akkor futni megy. Katalin pedig szabadidejében újabban az alkotás örömében merül el, a keramikusság rejtelmeivel ismerkedik. Csodálja, hogy egy darab agyagból – végső soron sárból – milyen szép tárgyakat lehet formázni. Saját kerámiai díszítenék azt a kis kávézót is, amelyet akkor üzemeltetne, ha nem pedagógusként dolgozna.

– A nyugalom szigete lenne, csendes kis sarkokkal, amelyekben egyedül is be lehetne kuckózni egy kényelmes fotelbe, hogy egy csésze kávé mellett olvasgassunk, pihenjünk, kikapcsolódjunk. – ábrándozik Katalin.

Az alkotás Eszternél a mottójában – „Játssz, alkoss, tanulj!” – köszön vissza.

– Az ötéves kislányommal gyakran szerepjátékokat játszunk és sokat alkotunk is. Ő igazi barkácsmester: mindent gyűjt és újrahasznosít. Vele tudok a leginkább kikapcsolódni – mondja a pécsi óvónő, aki Katalinhoz hasonlóan folyamatosan képezi magát, jelenleg épp a gyógypedagógiai szakmódszertan területén.

Ha Eszternek az ifjúkori vágya valósult volna meg, akkor a külkereskedelemben dolgozva most minden bizonnyal a világot járná. Utazni így is sokfelé volt módja, de jobbára Európán belül, pedig leginkább a távol-keleti országok vonzzák.

A messzeség – egy metaforája révén – Katalin mottójában is megjelenik. Az édesapjától kapott, nyelvtanulásra bíztató útravaló mellett ugyanis egy Ady-idézet is fontos a számára: „Akarom, mert ez bús merészség, / Akarom, mert világ csodája: / Valaki az Értől indul el / S befut a szent, nagy Oceánba.”

– Mindig ez zakatol a fejemben, ha nehézségekbe ütközöm, ha bizonyítani szeretnék. Átsegített már számos éjszakai tanuláson, késő esti munkán vagy nehéz időszakon. Szerintem mindenkinek megvan az óceánja, ahová be szeretne futni. Az én hosszú távú célom talán közhelyesnek tűnik: a családomat szeretném boldognak látni. Jó lenne megbizonyosodni arról, hogy jól neveltem a fiaimat, és ők is megtalálták azt a célt, amelynek az elérése boldoggá teszi őket.

Szöveg: Vitális Judit
Kép: Magyari Márton