Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés facebook-oldalán.

Kicsiket tanítani, sokat tanulni

Abból az apropóból kerültek párba, hogy mindketten néhány hete búcsúztatták a legutóbbi osztályukat, de van más közös nevezőjük is: nevezetesen, hogy hivatásbeli elköteleződésük saját maguk számára (is) megkérdőjelezhetetlen. Kollár Hedviggel és Szabó Erzsébettel beszélgettünk.

„NÉV-JEGYEK”

Kollár Hedvig (1972. január 20.) a bobai a Reményik Sándor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola Bobai Általános Iskola Tagintézménye tanítója. Elvált, de másfél éve újra párra talált. Két felnőtt gyermeke van. A bobai evangélikus gyülekezet tagja. Mottója: „A gyerek agya tiszta lap, amire írunk. Amit ráírunk az első nyolc évben, annak emberségből, szeretetből kell lennie.” (Simó György)

Szabó Erzsébet (1977. július 13.) a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakgimnáziumban angol nyelvtanára. Férjezett, egy ötéves kisfiú édesanyja. Nincs olyan mottója vagy életigéje, amelyet kapásból kívülről fújna, ha pedig a könyvespolc előtt állva keresgélne csak azért, hogy valamit idézzen, az már nem ő lenne.

Az egyetlen opció

Mindketten gyerekkoruk óta pedagógusnak készültek. Igaz, Hedvig eredetileg egészen kicsikkel szeretett volna foglalkozni és az óvónői pályával kacérkodott, de végül a tanítóképző főiskolán kötött ki. Mégis: ha elölről kezdhetné, akkor is ezt az utat választaná. Első munkahelye egyben az egyetlennek is bizonyult, még ha az iskola fenntartója és neve többször változott is az elmúlt évtizedekben.

Erzsébet elképzelései között sem szerepelt soha más opció, és bárhogyan is változott az élete, minden újratervezés erre a pályára irányította vissza. Ez az ő világa, ebben van otthon, és ha másfelé kanyarodott volna élete folyása, nagy valószínűséggel akkor is gyerekek (vagy felnőttek) előtt állna, ugyanúgy valaminek a közvetítése, átadása lenne a feladata.

Pedagógusként – derül ki szavaikból – nagyon hasonló elveket tartanak szem előtt és próbálnak megvalósítani a gyakorlatban. Egyensúlyoznak aközött, hogy egyszerre legyenek közvetlenek és megközelíthetőek, ugyanakkor szükség szerint szigorúak és következetesek. Nem tekintélyelvűek, de a tiszteletet nemcsak megadni kívánják a gyerekek felé, hanem viszont is elvárják. Igyekeznek nem „papolással”, hanem példamutatással közvetíteni az értékeket, illetve humorral kezelni a feszültebb helyzeteket. Önmagukat adják, saját hibáikat is elismerve, és diákjaikat is erre, valamint a különbözőségek elfogadására biztatják. Osztályfőnökként pedig a szülőkkel való kölcsönös bizalmi kapcsolat fontosságát vallják.

Mikor tanár, mikor szülő?

Ha már a szülők szóba kerülnek: Hedvig a saját gyermekei nevelése során tanulta meg igazán, hogy a szeretet mellett mennyire fontos a következetesség. Rajtuk keresztül tapasztalta meg azt is, hogy minden generációhoz másképpen kell közelíteni, mert mások az igényeik.

Erzsébet elé sem csak a személyes önismerete szempontjából tart tükröt a gyermeke:

– A kisfiam fejlődését figyelve még inkább megerősödött bennem az a tudat – mond egy példát a miskolci nyelvtanár –, hogy a tanulás egy folyamat, nem történik meg egyik napról a másikra, és ezt az iskolában is jó figyelembe venni. Az is neki köszönhetően jut még gyakrabban az eszembe, hogy legyek türelmes a gyerekekkel, hiszen magam is azt szeretném, hogy az enyémmel is türelmesek legyenek az óvodában.

A magánélet és a munka összeegyeztetése egyetlen hivatás esetében sem könnyű. Másokhoz hasonlóan a tennivalókat Hedvig és Erzsébet is gyakran hazaviszik, vagy épp otthon is az iskolai elmélkedni valók, feladatok körül forognak a gondolataik. A logisztika sem egyszerű, amikor mondjuk szülőként és pedagógusként is egyazon napon van a farsang vagy az anyák napi ünnepség… Erzsébetnek egy óvodás kisfiú anyukájaként még rendszeresen meg kell küzdenie az ilyen és ezekhez hasonló alkalomtorlódásokkal. Hedvig gyermekei már felnőttek, így ő ebből a szempontból már kicsit fellélegezhetett.

– Azt, hogy pedagógus vagyok, nem nehezményezték – emlékezik vissza a bobai tanítónő, miként viszonyultak hivatásához a fiai. – Az osztályomban lévő gyerekekkel való törődést sem kifogásolták, sőt amikor nagyobbak lettek, előfordult, hogy besegítettek egy-egy ünnepi alkalom előkészületeiben, véghezvitelében vagy kísérőként jöttek velem. Azt viszont hátrányként élték meg, hogy ott dolgoztam, ahol ők tanultak, így  mindenről tudtam, ami történt velük.

Akik különösen is a szívükhöz nőttek a legutóbbi években

Osztályfőnöknek lenni bensőséges viszony, még erősebb közelség, még több törődés – értenek egyet mindketten, amikor az „övéikről” beszélnek.

– El kell jutnom ahhoz a gyerekhez is, akihez nehezebb, meg kell találnom a hangot azzal is, aki egy kicsit más, mint a többi – teszi hozzá Erzsébet, mit jelent számára, amikor nem pusztán angoltanárként van kapcsolatban a diákokkal.

Hedvig az elmúlt négy évben jó kedélyű, vidám gyerekek tanítója lehetett, akikkel kapcsolatban sok kifejezetten vicces emléket őriz. Harmadik osztályban például egyszer annyira felmérgesítették, hogy hosszú „hegyi beszédet” tartott, szavait pedig a „Mindjárt felrobbanok!” felkiáltással zárta. A néma csendet az egyik fiúcska törte meg: „Bumm!” – bukott ki belőle, mire mindenki hangos nevetésben tört ki, Hedviggel az élen.

A móka és kacagás mellett komoly helyzetekkel is meg kellett birkózniuk, úgy a pedagógusnak, mint a tanulóknak:
– Negyedik osztályban egy dühkitörésekkel küzdő gyermek került az osztályba – idézi fel a bobai tanítónő –, és a társai kivétel nélkül érezték, mikor kell önállóan dolgozniuk, mert nekem vele kell dűlőre jutnom. De azt is érezték, mikor van az a pillanat, amikor ők is be tudnak segíteni akár nekem, akár a társuknak. Minden elismerésem az övék: nagyon éretten, komolyan viselkedtek mindannyian.

Erzsébet legutóbbi osztályfőnöksége sem volt zökkenőmentes: hetedikben két osztály összevonása, új tanulók érkezése bolygatta fel a kedélyeket. Mindez őt személy szerint is nagyon fájdalmasan érintette. Bár nem feledte el az első napok szorongásait, az elmúlt két év felülírta ezeket. Minden gyerek a szívéhez nőtt, ma már elsősorban a kellemes élmények vannak túlsúlyban: a farsang, amikor a csecsemőtől a bankrablóig mindenféle jelmezbe belebújtak, vagy amikor két gyerek egy szál gitárral énekelt az osztálynak.

Helyek és emberek

Hedvig életét a Kemenesszentmárton – Farkasgyepű – Boba háromszög határozta és határozza meg ma is.
Erzsébet Erdélyben, Székelyudvarhelyen született, huszonegy évesen jött el onnan Miskolcra, családja minden tagját hátrahagyva: „így én itthonról hazamegyek, és otthonról hazajövök. A szerető, befogadó környezet, amibe érkeztem, segítette ezt a váltást, valamint az is, hogy olyasmivel foglalkozhattam, ami érdekelt, sikerélményt nyújtott.”

Hedvig életében a nagy váltást a válása jelentette akkor, amikor a nagyobbik fia iskolás lett: „Nem volt könnyű. Sokat segített akkor a gyermekek körül a nagymamám, akinél laktunk. Abban pedig, hogy lélekben feldolgozzam, a húgomnak köszönhetek nagyon sokat.”

Testvérét említi Hedvig akkor is, amikor azokról az emberekről beszél, akiktől sok hasznos és bölcs dolgot tanulhatott az élet különböző területein. Húga mellett szüleit, alsós tanító nénijét és egy korábbi kolléganőjét sorolja még.

Erzsébet sem tud egy konkrét személyt megnevezni példaképeként. Bár a  legfontosabb útravalókat ő is a szüleitől kapta, emellett számos jó pedagógus is kísérte az útját.  „Saját elbeszélései, illetve édesanyám róla szóló történetei nyomán anyai nagymamámat látom erősnek nőként, anyaként, feleségként – teszi még hozzá. – Az ő erejéből szeretnék időnként egy kicsit többet. Nem az összeset, mert akkor már nem én lennék.”

Minden nyomot hagy!

Hedvig a szellemi munka elvégzése után szívesen tevékenykedik a kertjében. Emellett szeret kézműveskedni: sokszor készít ajándékokat a karácsonyi vásárra vagy a leendő elsősöknek, illetve díszíti munkáival a tantermet és a folyosót. Mostanában pedig lelkesen túrázik a bakonyi erdőkben.

Erzsébetet a népművészet, azon belül is a hagyományosan női foglalkozások – hímzés, szövés, fonás – érdeklik. Különböző erdélyi tájegységek hímzésminta-gyűjteményeire is szert tett. Még gyerekként megtanult néhány öltést és főként kisfia születéséig gyakorolta is ezeket. Alkalomadtán szívesen bővítené ezen ismereteit és boldogan megtanulna szőni is.

És ha már újra a tanulásnál-tanításnál tartunk...

 – Csak úgy lehet jól megtanítani valamit, ha megismerjük azt, akinek át akarjuk adni – tartja Hedvig, és részletezi is, mi mindenre gondol: a személyiségét, az értékeit, a képességeit, a hozzá vezető utakat.

– A gyerekekben látnunk kell nemcsak a kicsit, hanem a kamaszt, sőt a majdani felnőttet is – terjeszti ki a felelősség határait Erzsébet. – Nem mindegy, mit és hogyan mondunk nekik, mert akár élethosszig hordozzák magukban a szavainkat. Vigyáznunk kell hát, mivel és hogyan akarunk rájuk hatni.

Szöveg: Vitális Judit

Fénykép: Magyari Márton