Mindig két olyan embert szólítunk meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssort teszünk fel, majd válaszaik alapján keressük azokat a pontokat, amelyek hasonlóságról, egybecsengésről árulkodnak.

Ami ezúttal biztos egyezés: mindketten  az EPSZTI digitális tananyagfejlesztésért felelős csoportjának aktív közreműködői.

Az interjúhoz kapcsolódó videó megtekinthető az Evangélikus Nevelés Facebook-oldalán. 

Következetesség és szeretet nem zárják ki egymást

Vérbeli óvodapedagógusok, akik olyannyira eggyé váltak a hivatásukkal, hogy ha el is kanyarodott a diskurzus fonala, újra és újra visszatértek oda. Pásztor Tiborné, Évával és Szekeres Ágnessel beszélgettünk.

„NÉV-JEGYEK”

Pásztor Tiborné, Éva (1963. január 31.) óvodapedagógus, az Alberti Evangélikus Óvoda munkatársa, 40 év munkaviszony után e nevelési év végén megy nyugdíjba. 38 éve él házasságban, két felnőtt gyermeke van, akik már 35 és 37 évesek. Római katolikus.

Szekeres Ágnes (1975. március 30.) óvodapedagógus, harmadik nevelési évét kezdte a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Óvodában. Boldog párkapcsolatban él, fia, Dániel 10 éves lesz októberben. Római katolikus, de az evangélikus gyülekezethez kötődik, oda jár istentiszteletre is.

Hangos felkiáltással borult a nyakába a húszéves fiatalember az étterem közepén, majd büszkén mutatta be barátainak, hogy „ő volt az óvónénim”. Szekeres Ágnes megkönnyezte a találkozást, miként azt is, amikor egy biztonsági őrként dolgozó, szintén húszas éveiben járó férfi köszönt rá kérdőn: „Ági néni, te vagy az? Tetszik rám emlékezni? Én vagyok az »utolsó esély«…”

– Persze hogy emlékeztem rá, hiszen állandóan a határaimat feszegette. Sokszor hallhatta tőlem, hogy olyannak szeretem, amilyen, és higgye el, a csínytevései nélkül is igyekszem figyelni rá. Miközben megöleltem, azt éreztem, ez a siker: nyomot hagytam, valamit elültettem, ami szárba szökött! – fogalmaz a miskolci óvodapedagógus.

Pásztor Tiborné, Éva gyakran találkozik egykori óvodásaival akkor is, amikor azok, immár szülőkként, saját csemetéiket bízzák rá. Fontos visszaigazolás számára, hogy felnőtt fejjel úgy ítélik meg, az ő kezei között a gyermekeik is jó helyen lesznek és gyümölcsöt teremhetnek. Ilyenkor kíváncsian figyeli az apróságokat, vajon miként köszön vissza rajtuk, bennük anyukájuk, apukájuk kiskori énje.

Sikernek könyveli el azt is, amikor a tanítók azt jelzik neki, hogy mennyire felkészült és udvarias, jó magaviseletű gyerekek mennek tőle az iskolába. Eredményesnek mégis leginkább akkor érzi magát, amikor megleli a „kulcsot” egy-egy kisgyermekhez:

– Örömmel tölt el, ha ahhoz az ovisomhoz is közel tudok kerülni, akivel nehezebb megtalálni a közös hangot. Vagy amikor egy gyengébb képességű kisgyermeket sikerül legalább közepes szintre felhozni. Ők jelentik az igazi kihívást, hiszen egy jó adottságokkal rendelkező gyermeket nem nehéz tanítani. Picit nagyobb hely is jut azoknak a szívemben, akikkel jobban megdolgozunk akár az összhangért, akár a fejlődésért– ismeri el az alberti óvónő, de gyorsan hozzáteszi, természetesen ezt soha nem érezteti a többiekkel.

A sikerről beszélve még egy pontot említ Éva: ha napról napra meg tudja teremteni a derűs, szeretetteljes légkört. Mottója, fő célkitűzése is ehhez kapcsolódik.

– Sokszor mondogatom, hogy a gyermekeket „magamnak” nevelem. Azt értem ez alatt, hogy olyan egymásra figyelő társaságot, közösséget akarok megvalósítani a csoportban, amelyben kicsik és nagyok egyaránt jól érezzük magunkat – magyarázza az alberti pedagógus. Mint mondja, családjában is arra törekedett és törekszik, hogy szeressenek együtt lenni, és a közösen töltött időt lehetőleg ajándékként éljék meg.

Ágnes annak idején tudatosan és magabiztosan választotta az óvodapedagógusi pályát:

– Az anyatejjel együtt szívtam magamba a hivatásszeretetet, hiszen édesanyám közel harminc évig volt egy vidéki óvoda vezetője. Az ő hivatástudata és munkaszeretete példaértékű volt számomra – eleveníti fel a miskolci óvónő, mi indította ebbe az irányba.
Ha már egyik szülőjét említi, akkor a másikról sem feledkezik meg: – Édesapám precizitása, mindenre kiterjedő figyelme, gondoskodása ma már nagyon hiányzik, ő nyár óta már nincs velem…

A példaképei kapcsán Ágnes aztán azt is kiemeli, hogy a tanulmányai során, majd pedig munkahelyein szintén csodálatos tanárokkal, mentorokkal, illetve kollégákkal és főnökökkel találkozhatott, akik segítették az elméleti tudás gyakorlatba való átültetését: „terelgették az utamat, hittek bennem, szárnyakat adtak alám, és elhitették velem, hogy jó szakember vagyok”.

Éva is kisiskolás kora óta tisztában volt vele, hogy óvó- vagy tanító néni szeretne lenni. Sok szerepjátékban bújt „ebbe a bőrbe”, majd amikor választani kellett a kettő közül, az óvodapedagógusi pálya mellett tette le a voksát.

– Ma sem tenném másképp. Nagyon szeretem a gyerekeket és ezt a munkát, kielégíti a vágyaimat, hogy óvónő vagyok – erősíti meg.

1981. augusztus 1-jén kezdett dolgozni mostani munkahelye jogelőd intézményében. A rendszerváltást követően az Alberti Evangélikus Egyházközség visszaigényelte az óvoda és iskola épületét az egyházközség számára, Éva pedig 1992 után is maradt az immár gyülekezeti fenntartásban működő intézmény munkatársa.

– Segítséget nyújthatok a szülőknek Jézus követésére nevelni gyermekeiket, Isten tanításainak megismertetésével új lehetőséget nyithatok meg a számukra. Értékes emberek vesznek körül, amiért végtelenül hálás vagyok – fogalmaz annak kapcsán, mit jelent neki, hogy egyházi intézményben teljesedhet ki a hivatásában. Nem is vágyott soha arra, hogy másik oviba menjen.

Ágnes is önkormányzati oviban kezdte a pályáját és hosszú évekig „mesés csodában” volt ott része. De aztán vezetőváltás történt a munkahelyén, pont akkor, amikor a magánéletében is egy nagyon nehéz időszakon ment keresztül: két és fél éves volt a kisfia, amikor meghalt gyermeke apukája. Az új óvodavezetőtől nem kapta meg azt a támogatást, amire akkor szüksége lett volna. Ugyan néhány évig kitartott még, de egy ponton túl, összességében 19 év munkaviszony után úgy érezte: váltania kell.

– Amikor állásinterjúra mentem és találkoztam a mostani főnökeimmel, tudtam, jól döntöttem – eleveníti fel Ágnes a találkozót, majd hozzáteszi: – Maga az egyházi szemlélet csak hozzátett ehhez az érzéshez. Vallásos nevelést kaptam, nekem természetes az elcsendesedés, imádkozás. Itt az evangélikus közösségünkben nemcsak az iskolalelkészünk csodálatos, de a belvárosi evangélikus templom lelkésze és felesége is. Már az első istentiszteleten éreztem, hogy megérkeztem.

– Hiszem és vallom, hogy egy nevelési intézmény működését, az abban uralkodó hangulatot a vezető, az ő attitűdje nagymértékben meghatározza. Vígh Roland igazgató úr személye, pedagógiai hitvallása és elköteleződése az intézményünk felé az első perctől egyértelmű volt számomra – erősíti meg még egyszer a miskolci óvónő.
 – Bennem is él egy kép, hogy én milyen vezető lennék. Ugyanakkor mindenképpen csak egy rövid időre bújnék az óvodavezetőnk bőrébe, mert ha csak beszélek róla, már dübörög is bennem a másik érzés: „Vissza a gyerekeimhez!” Köztük érzem magam otthon, az ölelő karok, mosolygó szempárok és őszinte megnyilvánulásaik között.

Ágnes már említette, kik formálták őt a leginkább.
Természetesen Évát is megkérdeztük ugyanerről:

– Szüleim mindig jó példával jártak előttem a szeretetteljes, következetes, szabályokat betartó és betartató nevelésükkel, a munkához való hozzáállásukkal és kitartásukkal. Úgy érzem, hogy ezeket a tulajdonságokat, az ezekre való törekvést örököltem tőlük. Az óvó nénimre és a tanító nénimre is mindig felnéztem, és olyan szerettem volna lenni, mint ők – tekint vissza az alberti pedagógus. – Nem tagadom, én is szigorú vagyok – de nem vaskalapos vagy katonás! Viccelődni is szeretek a gyerekekkel, benne vagyok a játékban, de tudják, ha azt mondom, eddig tartott a móka és ne tovább, akkor azt komolyan gondolom.

Ágnes szavai is azt támasztják alá, milyen nagy szerepe van ezen a pályán is az önazonosságnak:

– Fontosnak tartom a hiteles, érzelmekkel teli, életre való nevelést. Az „én gyerekeim” mindig tudják, hogy amit tőlem látnak, hallanak az igaz. Ha vidám vagyok, ha szomorú, ha boldog, ha dühös, azok mind a valós érzelmeim, sosem játszom meg magam. Őszintén élek köztük és őszinte vagyok velük.
Igyekszem úgy végezni a dolgom, hogy a rám bízott gyermekek szülei is úgy indulhassanak el dolgozni, hogy tudják, itt az oviban a legféltettebb kincsük biztonságban van – mondja Ágnes, és még gyorsan hozzáfűzi, mely igeszakasz vezérli: – „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” (Mt 7,12) Ennek mentén próbálok élni, és vallom: ha elkezdjük a jó cselekedeteket vetni, áldást fogunk aratni.

Szöveg: Vitális Judit
Kép: Magyari Márton