Hogy miért nem sikerült? Hát ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés.
És mit csinál, ha nem sikerült? Otthon felkészül a pótvizsgára, a szobájában, az íróasztalához ülve. Vagy augusztusban magántanárhoz jár. Vagy a nagymama felkészíti a nyaralás alatt. És mi van, ha a „nyaralás” szó nem értelmezhető számára, az otthonában csak egy szoba van, íróasztal nincs, anya, apa nem szívesen néznek bele a tankönyveibe, az iskola egy távoli és ismeretlen világ, a távoktatásba bekapcsolódást egyedül kellett volna megoldania tízévesen, a nagymama pedig beteg, de még így is rá és egymásra van bízva az összes unoka a közös udvaron.

Akkor bizony elkel egy kis segítség. De ki segítsen? Például a Bizsu-ház.

A tavalyi tanévben induló pilisi közösségi tér önkéntesei – zömében budapesti gimnazisták és egyetemisták – a távoktatás ideje alatt is keresték a mentorálási lehetőségeket, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a gyerekekkel. Azokkal a gyerekekkel, akik a város peremén, gyakran nehéz körülmények között élve, amúgy is küszködve kapcsolódnak a hagyományosan magas elvárásokat támasztó, színvonalas programokat és versenyeket kínáló iskolájukhoz. Ezek a gyerekek a távoktatás hónapjaiban azonban már szinte teljesen eltűntek, elidegenedtek az iskola világától.

A Csepp a Tengerben Alapítvány vezetőjének, Bánszki Sándornak köszönhetően már a nyár közepére megújult és megszépült az alapítvány tulajdonában levő Bizsu-ház, így a ház vezetője, Nagy Panka merészet álmodott. Merészet álmodott, amikor fejébe vette, hogy ez így nem mehet tovább, hogy ezek a gyerekek nem járnak iskolába – akár távoktatásban, akár személyes jelenléttel. Azonban azt is tudta, hogy ezt a Bizsu-ház lelkes, fiatal önkéntesei nem tudják elintézni. Ehhez a helybéliekkel kell összefogni, hiszen ezek a gyerekek ide tartoznak, itt élnek, itt küszködnek. Beindította hát a közösségépítő képességeit, megtalálta az iskola, a családsegítő és a gyülekezet vezetőit, embereit, összefogott velük, felvázolta az álmát és elkezdődhetett a páratlan közös munka. Hiszen amikor a civilek, az egyház és az állami iskola összefog, az komoly eredményt szül.

A nagy terv egy kéthetes, bejárós felzárkóztató nyári tábor volt, amely délelőttönként azoknak a gyerekeknek kínált felkészítő programot, akik vagy osztályozóvizsgára készülnek és/vagy csak lemaradtak az alaptantárgyakból. Ha két hétig a kézműveskedés, játszás, önismereti beszélgetések és focizás mellett napi három órában a vizsgákra is készülnek, akkor talán nagyobb eséllyel indulnak a következő tanévben – ez volt a logika.
Azonban a nagyívű terv előtt számos nehézség tornyosult:

Miért jönnének el ide a gyerekek, ha évközben is gondok voltak az iskolába járással?
Honnan lesz feladatlap, tananyag?
Hol lesz ez az egész? Hiszen a település szerkezetéből adódóan az iskola három telephelye több kilométernyire van egymástól és a Bizsu-háztól.
És a legfontosabb: kik foglalkoznak majd a gyerekekkel?
No, ez volt az a pont, amikor többen is, tanárok, visszahőköltünk, hiszen ez reménytelen – ahogy az egész lemorzsolódás elleni küzdelmet és annak generációs újratermelődését is annak éreztük. Panka azonban nem engedett, és kezdett támogatókra is találni.

Akik az első perctől hittek benne: Kotyinszkiné Gajdos Szilvia hitoktató és helyi családsegítő, aki jól ismeri és szereti a hozzá tartozó családokat; Járai Beatrix, a település egyetlen, ám három telephellyel is rendelkező iskolájának intézményvezetője, aki évközben maga is húsz órában tanít, hogy ne maradjon senki matematika óra nélkül. Bakay Péter, országos cigánymissziós és Bolba Márta, józsefvárosi lelkészek, akik segítettek az anyagi erőforrások előteremtésében is.

Ez a hit aztán ragadóssá vált: belelkesedett a helyi gyülekezet és Szöllősi István Sándor, pilisi lelkész megnyitotta a parókiát és a templomot helyszínnek, Keveházi D. Sámuel, helyettes hitoktató minden nap jelen volt a parókia kertjében gitárszóval, imádsággal. Az iskola vezetőjének rendíthetetlen hite átragadt a telepvezetőkre, onnan a tanárokra, így készültek a feladatlapok és tananyagok. Bobák Melinda, a távolabbi iskola telepvezetője két héten át minden napra elkészítette az aznapi beosztást és maga is végig tartott foglalkozást. A költségigényes kézműveskedésre, a gyerekek reggeliztetésére és az önkéntesek naponkénti megebédeltetésére kezdtek érkezni a támogatások.
A kéthetes tábort természetesen hatalmas szervezés előzte meg, de továbbra is maradt a már felvetett kérdés: ki megy el egy ilyen táborba önkéntesnek? A pedagógusok, akiknek ilyenkor kellene pihenniük? Vagy jöhet bárki? Egyéb foglalkozásúak, akik esetleg nem nagyon láttak gyereket közelről?

De Panka tudta, hogy jönni fognak. Egyetemistáktól nyugdíjasokig, volt és leendő tanárok, gyógypedagógusok, egyetemen tanítók, gimnazisták, az iskola saját tanárai, régi diákjai – összesen ötvenen, a legtöbben egy hetet is vállalva. Honnan? Budáról, Pestről, Pest-megyéből és még olyan is volt, aki az Ajka melletti Halimbáról jött.

Miért?

„Hogy pedagógiai tapasztalatot és önismeretet szerezzek.”
„Hogy megismerjem ezt a világot.”
„Mert végtelenül igazságtalannak tartom, hogy mi és a gyerekeink hogyan indulunk az életbe és szeretnék ebből valamit visszaadni a köznek.”
„Mivel egyedül nevelem a gyerekeimet és sok önzetlen segítséget kaptam már, szerettem volna beletenni a magam részét is ebbe a globális, segítő szívességbankba.”
„Mert 8. kerületi lakosként látom, hogy sok a teendő a roma lakosság felzárkóztatásában.”

Ilyen létszámú és lelkületű önkéntessel öröm volt készülődni. Három előkészítő délutánon lehetett a helyszínekkel megismerkedni – a Bizsu-házzal, a parókiával és a távolabbi iskolaépülettel. Egy pesti délutánon pedig az önismereti foglalkozások előkészítése is megtörtént. De még mindig kérdés volt, hogy hány gyerek jelentkezik, abból hány jön el végül, és lesz-e egyáltalán kit felkészíteni a lelkes önkénteseknek?  Azonban „ezen is áldás volt” – ahogyan Kotyinszki Szilvia fogalmazott. „Nem mondom, hogy mindenki, aki Szilvi, a helyi tanárok és a roma családok segítségével jelentkezett, az végig ott is volt, de az óvodás kistestvérekkel együtt a 60 fővel állandósult gyereklétszámra büszke lehet a projekt összes résztvevője – gyerekek, családok, szervezők, háttéremberek mind.” – így összegezte a tapasztalatait Panka. Persze ehhez az is kellett, hogy Domonyi Erika és Fiel Gabriella gyülekezeti tagokkal együtt ő is sok gyereket naponta vitt és hozott a nehezen megközelíthető, távoli dűlőkből. A szállításban szükség szerint több önkéntes és az iskola vezetői is részt vettek.

Mit vihettünk haza mi, önkéntesek, a végigdolgozott hét után?

„Azt hiszem, egy kicsit jobban értem ezt az egész társadalmi szintű kérdéskört a cigányság helyzetéről, különös tekintettel a gyerekek taníttatására.”
„Olyan helyen akartam végezni az önkéntes szakmai gyakorlatomat leendő tanárként, ahol igazi hús-vér gyerekek vannak. Örülök, hogy megismerhettem a tanulókat kicsit személyesebben is és sokat tanultam a tanításról, a tanuló és tanár kapcsolatáról.”
„Sok emberrel találkozhattam, akiknek a munkája, élete példa számomra, tovább szélesedett a látóköröm. Jó volt átélni, hogy ennyi embert megmozgat egy ilyen ügy. Jó volt közelebb kerülni a gyerekekhez, és kicsit belelátni az egyéni, gyakran nagyon nehéz sorsokba, az ő történeteikbe. Így a saját gondjaimat kisebbnek láthattam. Tanítási tapasztalat is volt egyben, kipróbálni, hogy mi működik és mi nem Budapesttől 50 kilométerre.”
„Meghatározó élmény volt a személyes kapcsolat a gyerekekkel és sok sikerélményem is volt, amikor megdicsértek valamilyen jól sikerült magyarázatért vagy poénért. Jó lenne, ha hosszabb távon is tudnám támogatni azt, akit a héten a legtöbbet tanítottam. Sokkal jobban megértem, átérzem a mindennapi problémáikat, az itteni pedagógusokét és a gyerekekét egyaránt.”

A Bizsu-ház házigazdája, Gulyás Árpádné Borika, valamint segítője, Suha Katalin naponként más-más hagyományos cigány ételt főzött az önkénteseknek, hogy a munkás nap végén, közös asztal mellett zárhassunk. Ez a kényeztetés, valamint a gyerekek kitartása, akarni vágyása, mosolya, viccelődése, a sok „megnyíló kapu”, az egymást támogató légkör mind olyan valódi áldás volt, amit magunkkal vihettünk haza is.

Mindannyiunknak – az egész országnak, benne az egyházaknak – az a jó, ha János, Márkó, Vanessza, Ramóna és Mónika nem maradnak magukra a gondjaikkal, nem eltűnnek az iskolarendszerből, hanem az iskolájukkal együtt ők is támogatást kapnak abban, hogyan lehet mégis bent maradni. A pilisi Bizsu-ház családjai és munkásai ezen a nyáron ezért a célért tettek egy nagy lépést.

Ittzés Szilvia
pilisi tanár és budapesti önkéntes