A hajsütővas és az internet – összehasonlító elemzés tanári és szülői szemmel

„My dear Böbém, sorry, ez, így, nem lesz jó! A prezentációd nagyszerű, a kivitelezés alapos, a mondanivalód meggyőző, nyelvtan, helyesírás ötös, látszik, hogy sokat dolgoztál vele. De az a fürdőkádas fotó a 4. oldalon, azt kérném lecserélni egy kézmosásosra vagy a kedvenc tusfürdődre. Mert ez a fotó a hamvas virágszirmokkal teleszórt kád habos vízében alámerülő, lágyan megvilágított, ívelt vádlijú fiatal lánnyal – ezt nem teheted be… De tanárnő – kapom a választ – tanárnő, miért nem? Hiszen ez nem én vagyok! Csak nem gondolja, hogy magamról betennék a prezentációmba egy fürdőkádas képet? Ez csak egy fotó, ezer ilyen van a neten, és tetszik a kád. Pont ezért gondoltam, hogy jól passzol majd a prezimbe, amit a karanténos napirendemről készítettem. A tanárnő ötlete volt, nem? Hogy készítsünk angolra prezit!”

Hát ez nem is olyan egyszerű, mint gondoltam. Az én ötletem volt, persze, és nem is volt rossz ötlet, hiszen ez a nyelvtanítás lényege: ha a diákomat érdekli a téma, amiről meg kell nyilvánulnia az adott nyelven, nyert ügyem van. Akkor leveszi a polcról a szótárt, vagy legalább is megnyitja a google-fordítót. Márpedig ez a karanténos élet, ez mindenkit érdekelt, evvel szívesen elszöszölt még a legnyughatatlanabb nehézeset is. Az ötlet tehát jó volt, de a kivitelezésnél adódtak váratlan helyzetek: talán egy kicsit túl sok képanyag jutott el hozzám hálószobákról, íróasztalfiókokról, nagymamákról, szomszédokról, online edzőkről. A háziállatokról nem is beszélve, akik szintén az online órák aktív résztvevőivé váltak. Hamar megszoktam a jelenlétüket, bár a névsorba azért nem vettem fel őket. A jó ötletből származó sok információ itt van hát nálam, ami még talán kezelhető, de ez mind „fent van” valahol a google tanteremben is. Küldözgettük őket ide-oda, töltögettük le és fel, megnéztük, megosztottuk és megmutattuk, és jó sok képernyőkép is készült belőlük, mert végül is az volt a legegyszerűbb.

És tényleg, hol vannak azok a screenshotok most? Rólam pl. hány készült? Nem kellene nyugtalankodnom? De, biztos kellene, a nehézség azonban az, hogy nekem tanítanom kell, és úgy nem lehet tanítani, hogy állandóan nyugtalankodom. Hogy minden ötletnél azon rágódom, hogy ebből nem lesz-e baj? Hogy ki kiről mit tud meg, és azt hogyan használja? Hogy ki hova fog küldeni mit? Hiszen a hagyományos tanteremi tanításnak is ez a lényege: nyugtalanság nélkül bevállalom, hogy bemegyek abba az osztályba, kiállok a diákok elé, vállalom a szerepet, benne a leszereplés lehetőségét is. Legyőzöm az aggodalmamat afelől, hogy esetleg nem nézek ki teljesen színpadkészen, esetleg van rajtam valami tökéletlen, amit jól megjegyezhet magának az a padban ücsörgő diák, esetleg butaságot mondok, esetleg nem jut eszembe valami fontos. Meg kell győznöm először magamat, majd a diákokat, hogy nem hiába állok kint a színpadon, érdemes rám figyelni, a tökéletlenségek ellenére is. Az online térben is így kellene ennek működnie, csak ott már mindez nehezebb. Meg nem is értünk hozzá igazán, pedig az aggodalom és nyugtalanság ott is elronthat sok mindent.

Mert a valódi tanteremben is készülnek ám képernyőképek bőven, még ha csak a fejekben is, amit aztán mesélnek is tovább! Biztosan másnak is vannak emlékei, én Gizi néni jobb lábán a kisujjára emlékszem, ami a sárga szandálja pántjai közül furán kilógott, még 1984-ben, matekórán. Minden tavaszi matekórán elkészült a screenshot a fejemben, majd a szünetben „osztottuk meg” a barátnőimmel: igen, láttad? A kisujj ma is kilógott, szinte súrolta a padlót. Ez a kép ugyan úgy kitörölhetetlenül bent van a saját fejnetemben, mint az egyszer feltett FB fotó a FB tulajdonában – de talán mégsem jelent akkora veszélyt, sem Gizi néninek, sem nekem …

Mert mi is a veszély? A tizennégy éves Böbénél végül az aggodalmam győzött, nagy harc lett, és nem is jöttem ki túl jól belőle. Máig rosszul esik neki az eset, mert úgy érezte, rosszat feltételezek róla. Pedig én csak arról voltam meggyőződve, hogy egy „XY Böbe mindennapjai” című prezentációt – az én felügyeletem alatt – nem tölthetünk fel sehova úgy, hogy van benne egy kádas fotó egy szép vádlival, még ha nem is Böbe ül a kádban. Én nem vállalom, hogy a távoktatásos angolórámról ússzon tovább a kiskorú Böbe fürdőkádas vádlija a neten, névvel ellátva, és landoljon valakinek a gyűjteményében. A rövid távú célomat elértem, Böbe lecserélte a kádat egy tusfürdőre, de a hosszú távú cél, hogy Böbe óvatosabb legyen legközelebb, nem biztos, hogy megvalósult. Mert ő csak azt hallotta meg a történetből, hogy én, az ő szeretett angoltanára azt feltételeztem róla, hogy mutogatni akarja magát. Hiába bíztattam őt, végül sem sikerült eloszlatnom a kételyt a fejében: hogy hát igen, a tanárnő azt gondolja, hogy én egy „olyan” lány vagyok.

És Böbét ismerve, az egészbe kicsit jobban belegondolva, logikus: a helyes kamaszlány szerető családból, őt óvó iskolából, értelmes baráti körből, gyülekezeti ifikörből, vagyis gondoskodó környezetből tekint a világra és próbálgatja szárnyait Instán és FB-n a csábosan mosolygó szelfijeivel. Böbe nem tud – és nem is akar – belegondolni abba, hogy sajnos, a cuki fotókról van, akinek más is eszébe jut. Olyasmi, ami legsötétebb gondolataiban sem merülne fel. Olyasmi, ami rá nézve veszélyes, nagyon veszélyes. Nem, Böbének lélektanilag könnyebb rám, a tanárnőre morognia, amiért akadékoskodom, mint abba belegondolnia, hogy egy negyvenes férfi majd egyszer készít egy álprofilt, eladja magát menő tizennyolc évesnek a felsőbb évfolyamokból, és meggyőzi őt, hogy milyen jó lenne találkozni. De egyedül jöjjön, és ne is mondja meg a barátnőinek, hogy hova megy, mert titkolózva izgalmasabb minden…

És anyaként is milyen nehéz ez. Hisz ha állandó gyanakvást és bizalmatlanságot nevelek bele a lányaimba  - hogy megvédjem őket a kamu és rossz szándékú álnevektől és a mögötte rejtőzködő bűnözőktől – akkor fognak-e valaha is bátran és bizalommal lépni? A gyanakvás megöli az örömöt, a bizalmatlanság elűzi a boldogságot, az aggodalom lebénítja a kreativitást. Pedig valahogyan mégis csak fel kell őket készíteni…

Az internet jó dolog, tele veszélyekkel. Pont, mint a hajsütővas. Kamaszlányként megtanultam és édesanyaként adtam is tovább a tudást szorgalmasan, hogy ha bedugva hagyom a sütővasat, kigyulladhat a ház. És ha hozzányúlok a forró részéhez, megég a kezem. De ha jól bánok vele, gyönyörű loknis lesz a hajam – ami különösen fontos volt a hetvenes évek végén, amikor ez volt a divat. De nem ilyen a jogosítvány is? Vagy a tömegközlekedés? Az autóstoppolás? A varrógép? Megannyi nagyszerű találmány, aminek a használatát meg is tanítja a felnövekvő generációknak a rendes szülő és / vagy tanár. Ezek nem azok a területek, ahol pedagógiai szempontból érdemes a ránkbízottakat saját kárukon tanulni hagyni, ezekre fel kell készülni.

És talán ilyen az internet is. De persze sokkal nehezebb. Hiszen amit én édesanyámtól megtanultam a hajsütővas használatáról, az nagyjából megállja a helyét ma is, azt a tudást bátran adhatom tovább. Az autóvezetés és a varrás sem változott sokat: a gyorshajtás balesetveszélyes, és vigyázz, hogy ne kerüljön a tű alá az ujjad! De az internet biztonságos használatát együtt tanuljuk, gyerekek és szülők, diákok és tanárok közös ügye, ahol nincsen mester és tanítvány pozíció, használhatatlan az eddig bevált tekintélyelvűség és eltűntek az betanult frázisok. Megmaradt viszont a felnőttek felelőssége, hiszen a gyerekek mégis csak ránk vannak bízva. És feltárult a közös informálódás és tanulás újszerű lehetősége, ami sok szempontból hatékonyabb is. Ehhez azonban kapcsolatban kell maradni a rám bízott gyermekkel, újra és újra, applikációról applikációra, óvodáskortól kamaszkorig, és azon túl is. Szép kihívás, tele buktatókkal. De más út nem nagyon létezik…

2020. július 17. (Leányfalu)

Szöveg:Ittzés Szilvia

Kép: Szemenyei Csaba, rendszergazda, informatika tanár (Benka Gyula Evangélikus Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola)